Vasmacs

Mielőtt leírnám, hogy szopóágon vagyok, összeszámlálom, mint szemöldökszálaim a tükörbe révedve, hogy azért kerek kis hét volt ez. Voltam színházban, Starbuckban, mézes latte macchiatót ittam, meg bringáztam nagyon sokat és futottam is nem annyira sokat, sütött rám a nap is és az élet gasztrofelfedezése folytatódott. Elköltöttem egy halom pénzt könyvre, végre kivégeztem Jane  Austint (és remélem érzed az analógiát), soha többet egy sort sem tőle, az a nő agyhalott. Aludtam rengeteget és ki is lehetnék simulva. De persze az élet félig teli pohara megint bekacsint, hogy félig üres legyen, mert a gyerekek felváltva adják a dózist, a kiütések pedig ad hoch jönnek, tök mindegy, mit eszem. Mondjuk a víz és napfény táplálkozásnál kevesebb. Nem ettem cukrot húsvét óta. Tejet a starbuckban egyszer húsvét óta, tojást valamikor egyszer, de összefüggésbe hoztam két rohadt nagy kiütéssel. Lisztet, glutént és puha, azaz nem fakéreg minőségű kenyeret, nem emlékszem mikor ettem. Kurvára elegem van. És az sem vigasztal, hogy futnak le rólam a kilók. A vérvételem jó lett, de mutatja az allergiát, amit ki kéne nyomozni és egy újabb vérvételre tapsoltak vissza, mert valamit nem tudtak kimutatni. Így újabb másfél hónap, mert időpont egy hónap múlva van vérvételre, éljen az egészségügy. P behúzott a málnásba, levágatta velem a haját, aztán drámakirálynőként büntetett. Andris konstans gyűlöli az iskolát és ezt minden reggel változatos eszközökkel elém is tárja. Általában este is. Mondtam nekik, néha osszák be, hogy melyik gyalul, csak hogy bírjam. Hol van kocsim, hol nincs. Ha nincs, bringázom, múltkor elmentem az Aldiba, ahol vásárlás közben elfelejtettem, hogy nem kocsival vagyok és már megvettem egy kisebb árukészletet (kicsi volt a hátizsák), mire leesett a probléma lényege. Vettem szatyrot, de fújt a szél. Az elsőkerekem háromszor kapta el a biocitromot és a bioalmát, ami a joghurttal keverve folyt a cipőmre és egészen hazáig az útra. Így, miközben alapvetően kettő másodperc alatt munkapontra kerülök és kiosztok bárkit, " minden tökéletes: a 19-es busz járhatna gyakrabban... " Örkény is megmondta.

és megérkeztem a paleo receptekhez, tudtam én, hogy egyszer közöm lesz hozzá. Szendyt egyébként is szeretem, és az, hogy polgárpukkaszt, hát istenem. Lehet fikázni az összeesküvés elméleteket, de minek. Abban a civilizációban, ahol szanaszét lehet b@szni a jó dolgokat, ahol semmi sem szent, csak a pénz, amit pofátlanul kilophatnak a szemünk előtt mindenhonnan... mindegy is, szóval nehezen tudom elképzelni, hogy bármilyen kormány áldozna azért, hogy én mondjuk ne 60, hanem 90 évig éljek és fizessék nekem a nyugdíjat. És ne fizessek a jólétüket eltartó gyógyszerekért, szar kajájukért, amik miatt egyébként megvehetném a gyógyszereket, amik eltartják őket és a kör bezárult. Szóval az van ezzel a paleolittal, hogy minden ok, de az alternatívát még nem taléltam meg mondjuk a krumpli helyett. És az tiszta sor, hogy az orvosi lova vagyok a gluténérzékenységnek, az a sok szar, amit bent is megittam, víz helyett az automatakávé, stb. És persze az is rendben van, hogy ha nincs ez a bajom, a büdös életben nincs meg a lökés az életmódváltásra. De fent tudom-e tartani? És amikor azt írtam, hogy kávé nélkül nem élet az élet, és amikor egész nap krémes pudingokról gondolkoztam, mekis fagyival, szóval le lehet jönni a szerről. Sós négyes és csokis kifli nélkül is lehet és biztosan ezek is drogok, mert már nem őrülök meg értük. De a köret nem lehet mindig saláta?! A jó hír viszont az, hogy a glutén kiirtása óta nincs kiütés - mit kiütés, pinpong labda (előtte napi öt, nyakamon, fejemen). És ha van, az is nagyon pici. Az orvosi szekciót bezárom, mindenesetre tanulság lehet másnak is. Hogy a lelki szarok és a rossz evés visszaüt. De érdemes utána olvasni, hogy mi az örök élet titka... Futottam ma is, égett a combomon a zsír és a skywardos nyaksál is megtalálta az értelmét a nyakamon, hogy a hideg ne vágjon torkon. Szóval lehet valami ebben az életközépben eltalált sarkonfordulásnak...  Az pedig egy újabb tanulság, hogy nyíghettem eddig, hogy nekem senki sem kell, meg mi a szar bajom van, hogy senki sem dobogtatja meg a lelkem. És hogy mennyire más fronton mennek ezek a dolgok, az mutatja, hogy nem rég valaki mégis csak bejött a gyárba és ránéztem és kész, tudtam merre a vasút... oyyeaah:D

Tegnap azt álmodtam, hogy férfi vagyok. Háború volt és jöttem haza, vagyis kúsztam és aknákat kellett kerülgetnem. Teljesen természetes volt, hogy pali vagyok és az is, hogy bármelyik pillanatban meghalhatok. Előttem fel is robbant egy és azt is apátiával fogadtam, hogy egy pillanaton múlt, de csak mentem előre fásultan. Aztán hazamentem és egy pici, madárcsontú, szőke nő várt, aki csak beszélt és beszélt és igaziból sosem láttam, de még amikor felébredtem, utána sokáig éreztem, hogy mennyire szeretem. Ismerem az energiáit és az is teljesen természetes volt, hogy nem nő, hanem férfi vagyok.

Egyébként sokszor érzem azt, hogy sok bennem a férfi energia. Ez gátol is rendesen, hogy kiteljesedjek nőként, pedig tényleg eszembe nem jut, hogy térfelet váltsak. Sokszor kérdezték az exeim, amikor még nem az exeim voltak, hogy bújós vagyok-e. És igen, de ez is milyen már, hogy kérdezni kell:D Volt, aki kiváltotta belőlem  és volt, aki nem, hát ennyi. De mondjuk a másik oldal is legyen bújós, mert az annnyira jó, és nyilván nekem is volt olyan, hogy nem tudott velem az lenni. És miután ekkora irodalmi és filozófiai magasságokba értem, a lényeg, hogy azért nő vagyok, bújás ide, vagy oda :DD

ps: ja, és tudjátok mi a szar vert atomjaimra? kakaóscsiga, kenyér, sajtospogácsa, álbarnakenyér, croissant,... és amikor megérzem a pékség szagát, ami illat, ááááá,  kész vagyok...mi lesz így :(( Így már nem eszem glutént sem. Sem tojást és tojásost. Sem tejet, sem tejesest. Sem cukrost, sem tartósítószerest, sem színezettet, szóval kreatívnak kell lennem, hogy élvezzem a táplálkozást. És mondjuk most pont ott tartok, hogy a cél, hogy ne legyek folyton éhes. Csomót fogytam már, elkezdtem futni, szóval nyárra, ha magamtól nem, de egy kis ráirányított lökéssel csak formába kerülök. És lassan eljutok a fénytáplálkozáshoz is....

Tegnap Panna megmutatta a franciául írt versét - kötelező kilencedikben...-, ami rímelt is ráadásul és magyarul is olyan volt, hogy hm...  Andris bejutott egy kerületi angol versenyre az évfolyamról és pont úgy csinál, mintha semmit nem tanulna, de a kisujjából mégis kirázza a négyeseket, de leginkább az ötösöket. Tegnap este ez utóbbi gyerek magyarázott el egy viccet, szóról szóra és úgy sem esett le, de végül kiderült, hogy csak grammatika, ééérted, és mire befejezem a gyerekek mennybemenetelének beterjesztését, hiába ömlengünk a saját gyerekeink csodájáról másnak, a titok nem ebben van. Meg persze a lényeg sem, és miután rengeteg dolog tisztul mostanában bennem és fejlődik az elhintett magból az új tavasz - wao :D - az igazság az, hogy az élet igazi csodáját a saját gyerekeinken keresztül valahogy úgy kapjuk meg , hogy megvan a lehetőségünk arra, hogy a teljes elfogadó szeretettel láthassunk valakit a kezdetektől az élet szinte minden emberi állapotában. Az igazi hála és az élet tanítása mi, ha nem ez, látni és szeretni valakit az első esendő pillanatától a kiteljesedésig, kibontakozásáig és akár a hanyatlásig. Elfogadni  rosszaságban, jóságban, sikerben és kudarcban... semmilyen más kapcsolat nem fogható ehhez. Látni és végigkísérni a piciből a nagyot, ez az igazi áldás és a teremtés maga. A legtöbb szerelem csak sóvárgás intenzív vággyal és ha elveszik a játékunkat hát marad az elvonásitünet, és még a legigazabb kapcsolatokban is csak utitársak lehetünk, egy adott szakaszra szerződve, még ha gyakran életeken át is. Szóval néha megtorpanok és rájuk csodálkozom, aztamindenitnaa! 

ps: és az is klassz, hogy a két gyerek már kétnyelven vezethet ki a zavarosból  a pakisztáni angolommal :DDD

következő lépcsőfok, elővettem a futócipőm. Rohamspray nélkül megy az a néhány kilométer, szóval elmúlás:Viki 0:1. Ennyi...

Bölcsesség P-ből: Azért foglalkoztatja és foglalkoztatta mindig is az embereket a világvége, mert az idő csak visszafele tűnik soknak. Szóval soha nem tudták elképzelni, már az ókorban sem, hogy az emberiség előtt még hosszú idő áll, mert mögöttük már annyi volt, ezért biztosan vége kell hogy legyen valahogy hamarosan.

És nem igaz?! Hihetetlen, hogy belőlem jött ki ez a gyerek (is) :D  (lábjágyzetként azért jegyezzük meg, hogy az idő állandó, múlt, jelen, jövő egy, szóval csak hogy tudjuk az alapköveinket és ne vesszünk el :DD)

Egyébként a héten megint brillíroztam, három hete kértem időpontot P-nek fogorvoshoz. Meg is jelentünk az adott helyen egy röpke szülői után, ahogy kell, amikor összedöbbentünk az aszisztenssel, hogy baszki fogszabályzásra foglaltam helyet és a lakcímkártyát is otthon hagytam. Elhajtott a nő, én meg gyorsan kértem időpontot a másik ajtó mögé, kicsit visszhangzott a hangom, ahogyan közeledtünk az ajtó két oldalán az újabb asszisztenssel, majd megszánt és beengedett minket. Már az ajtóban tolta a gyerek szájába az injekciót, aztán fúrt és kapart, én meg vert seregként menekültem ki. Ez van, mondjuk 15 éves gyerek kezét csak nem kell fognom, de azért átéreztem az apukák helyzetét, akik elájulnak szülés közben.

A csalánkiütés hétfőn tetőzött, úgy néztem ki, mint egy skarlátos. Kedd hajnalban mentem is vérvételre, feltankolva egy krigli vizelettel. Álltam máfél órát ezer ember között éhtlen-szomjan, majd Gizike a kisablaknál közölte, miért nem foglaltam időpontot (amikor volt olyan opció a kurva automatán, hogy időpont nélkül). Hiába, 10 év óta nagyot válltozott az egészségügy, de a háziorvos még mindig nem mondja, hogy időpontra kell menni ( mint ahogy az asztmámnál sem adott időben beutalót a tüdőgyógyászatra, mert a szteroid majd kinyír, mondta, majd egyszer csak az éjszakai ügyeleten pislogtam a vénás tüdőtágító alatt, miután majdnem megfulladtam). Mindegy is, kaptam egy sürgősségi időpontot jövő hét keddre, ha nem sürgősségi lenne, egy hónapra kaptam volna, most komolyan, csoda, hogy így nézünk ki egészségügyileg?! Egy hónap alatt a lappangó bajok elhatalmasodnak és az emberek 80 százalékának kurvára nincs pénze magánlaborba elmenni vérvételre... Mindenesetre önkritikát gyakoroltam mind a fogorvosnál, mind pedig a vérvételnél, igazi hülye ügyfél voltam, akiktől agyfaszt kapok bent. Megint tükörbe nézhettem.

Egyébként a kiütések a keddi laborkanossza után visszafogták magukat. Lehet, hogy a  kávé elhagyás miatt, vagy tényleg a könyvekhez igazodik a kórkép, miszerint 4-6 hét alatt elmúlik. És, a naaagy tanulság az, hogy a bőrünkön minden meglátszik, amit megeszünk. Miután két hete nem eszem-iszom semmiféle tejterméket, tartósítószert, színezéket, semmi adalékanyagot, sem cukrot és cukrosat, valamint tojást sem, szóval csak zöldséget, gyümölcsöt, olivaolajjal sült csirkét, azóta olyan sima a bőröm, mint még sosem (ahol nincs csalánkiütés. jó már nincs is). Szegény P is derekasan csinálja velem a kajálást, öcsi meg tojik rá és mi ketten, amikor eszi a jégkrémet, nyáladzva guvvadunk mellette. A következő lépés pedig a futás lesz. Most már tényleg. Vagy megkergetnek, vagy nem, de futok. És ezer évig élek. Sőt. Sosehalokmeg:D

az lehet a baj velünk, magyarokkal, hogy hosszú évtizedek, sőt, szerintem évszázadok és évezredek félelme látszik meg rajtunk. Akiket félelembe nevelnek, az észre sem veszi a világot maga körül, csak zavarja őt, mert mindenhol csak veszély leselkedik rá, mindenkiben a problémát és az ellenséget látja. Lokálisan én is egy ellenség vagyok nekik itt bent a gyárban, mert hozzám kell szólniuk, biztos problémázom ( és mivel már eleve úgy jönnek, hogy basszam meg a fűnyíróm, tényleg van is valami csavar velük- azt kapod, amire számítasz, hát nem?:D). Biztosan csak lenézem, bántom őket és egyáltalán ez a kurva élet olyan nehéz! Persze nemcsak velünk, magyarokkal van ez, hanem minden olyan családban, ahol az alapelve a nevelésnek az óvatosság, félelemre nevelés, mradjon minden ugyan úgy, legyen az bármilyen, de legalább nem rosszabb. És ha valahol egyszer ez elindul, pont megéri a következő és következő generáció kiírtani  magából. Biztosan én vagyok megint a köcsög, de kívülről látom a különbséget azok között, akik jönnek hozzánk (napi kb 50 és 100 ember), szép kis reprezentatív boholy. Van a szépnagycsalád, akik egy ember repüléséhez tizen sorakoznak fel, csecsemőtől a nagymamáig (nemcsak kíváncsiság  miatt, hanem mert kevés dolog történik velük, és ez, naezaztánmárnagy dolog és egyébként is benne van a pakliban, hogy veszélyes és az egy szem gyereket, apát, naagybácsit majd bántják. És különben is kurva drága, pedig ez az egész mentalitásteljesen független a szegénységtől-gazdagságtól) . És ez a szép családi burok annyira tartja magát, hogy kifelé életképtelenek. Nem mernek köszönni. Nem mernek megmozdulni, letelepednek egy négyzetméterre és onnan alig moccannak, miközben mindenkire szúrósan néznek. Mert mindenki más ellenség és veszélyforrás. Mindent megkérdeznek, bocsánat, hogy élnek stílusban. Vagy pont eleve nagyképűen, hogy a kisebbségi komplexust álcázzák. Ez persze még mindig jobb, sokkal, mint a paraszt intro (mármint a bocsánat hogy élek stílus), de ami mögötte van, az a boldogtalanság, bizonytalanság. Azért is tudom, mert engem is félelemre neveltek. Szeretettel, de félelemre. És csak felnőtt koromban jöttem erre rá, hogy ez így nem jó, így nem lehet élni, meg amúgy is a másikban való nem bízás a gyökere, és így amúgy sem fog történni semmi, de ez már egy másik vonal, mindegy is. Van egy másik csoport, akik sportolni jönnek hozzánk, nemcsak ajándék repülésre, vagy a külföldiek. Ők tudják, hogy mit akarnak, kíváncsiak, ki tudják röhögni akár saját magukat is, lehet, hogy rengeteg faragatlan bunkó is van közöttük, de valahogy máshogyan csillog a szemük (sok funnak is, azért nem vagyunk annyira elveszettek). Életképesen. A lényeg az, hogy a mi népünk, vagyis ebbe a kis medencébe szorul ősmagyarság lehet, hogy nagyra hivatott és különb bárkinél, de hogy a félelem, bizalmatlanság ott lapul, ami meggátol bennünket, hogy éljünk.... Ebből szép felállni. És ez annyira ki akart szakadni belőlem, hogy a gyárból kaparom le, két csoport között. Pszichológus, vagy szociológus akarok lenni, de tényleg. Vagy külföldi :D

Tegnap reggel, az indulás előtti pillanatban visszamentem a teraszra, hogy megnézzem a konyhakertet. Csak egy mozdulat, hogy ne legyen ferde a kép, és már húztam is a legnagyobb balkonládát...magamra, hogy punciig földes legyek. Ma reggel, már az ajtóban álltunk A-val, suli, daráló, indulás. Aztán vissza, mert fosatós nap van - a kurva életbe, hogy az utolsó pillanatban vall színt, hogy szarul van, előtte meg 30 percig kotlik a wc-n, a folyosón gondolom meg röhögnek, mi vagyunk a szaros család, gyereleawcrőlmostmárazúristenedet-, így egy lendülettel gyerekdoki, mert nincs azaz isten, hogy elcsűrjek egy anyanapot erre. Igazolással boldogan lobogtam boltba, fonott kosárral, of course - érted, megérkeztem és még muskátlim is van ;), aztán mindenféle kötelező irány, és itthon elkészítettem az újabb adag, szinte levegőből álló ebédet. Ohne tartósítószer, E-k, meg ilyenek, és arra jöttem rá, hogy gyakorlatilag bármit meg lehet enni (Andris is rájöhetne erre, please), de tényleg. Ha a földet kell, akkor azt majszolom el, különösen úgy, hogy minden, amit a számba veszek (érted, höhö), szóval egyúttal lelkiismeretfurim van, hogy mi lesz belőle... tegnap a nyakamon durrant be két kurva nagy csalánkiütés és lobogtam haza, hogy este bevegyem azt a szart. Nem lett sokkal jobb, és már csak a kávé maradt, amire gyanakszom. Vagy a tojás. Vagy f@sz tudja. Tényleg ez van, hogy negyven aztán szevasz?! Eljutok a fénytáplálkozásig, ha így folytatom. De érezni azért a feltámadást nem? Egész hétköznapi dolgok tesznek boldoggá és egésszé. Kezdem visszakapni magam, olyan, mintha eddig tecchalott lettem volna. És elnézve a korosztályomat, tulajdonképpen egészen jól állok. Figyelembe véve a tudatosságot és a levert sallangokat. Pacsi!

Ha egyszer sikerül végre nekikezdenem megint írni, egészen biztos, hogy az első szusszanat egy világmegváltó kisokos lesz, hogy hogyan éljük túl a középkori válságot, vagy a válást. Ezt pedig eddig ugye nem tudtam megírni, mert nem volt biztos, hogy tényleg túlélem ( balladai túlzással, de tényleg), most viszont már büszkén mondhatom, hogy átúsztam a túlpartra. És bár sokszor vagyok keserű és pikírt, már nem is emlékszem, hogy mikor sírtam utoljára, nem járnak hülye gondolatok a fejemben, vagyis nem hagyom, hogy járjanak és nem a múltban bolyongok, hanem a jelenben. A tavasszal együtt valami új  életerő is megszállt. Ma megfőztem két napra, bedobozoltam P-nek és magamnak is, hogy visszük a gyárba és ahová kell. Nyers zöldség, sült hús, gyümölcs, rozskenyér. Csak mert elhatároztam, hogy nem kezdem el ezt a magyar egészségügyben való bolyongást, egyszerűen nem akarok tudomást venni a csalánkiütéseimről. Ha szedem a hisztamint, ha nem, kijön, mondjuk ha nem szedem, viszket, mint állat, de ezt is letojom, inkább nem szedem. Szóval próbálom megszűrni, hogy mit eszek, és ha már én, akkor a gyerekek is. Egyébként látod az összefüggést és a miérteket, nyilván annyit mérgeztem már magam, hogy kellett valami, ami miatt tudatosabb életre váltok. Egészséges vagyok és slussz! Aztán ma elköltöttem egy kisebb vagyont növényekre, oregano, bazsalikom, rozmaring, levendula és persze egy kis muskátli is beugrott a kosárba, csak hogy tudjam, honnan jöttem :) Kiganajjoztam a teraszt, vettem ülőpárnákat, mécseseket, kaspókat, márcsak a fényfüzért kell valahogy megoldani, hogy valahová be tudjam dugni. A valahová pedig nem oda... hanem a 220 :)) Hát ilyenek. Amit pedig üzenek azoknak, akik egy csónakban eveznek velem, vagy majd fognak evezni, szóval ne higgyétek el, hogy attól jól lesztek, mert valaki mondja, hogy legyél már jól, mert nincsen semmi baj! És attól sem lesztek jobban, ha valakire ráakasztjátok magatokat, egyik függésből a másikba esve és mindegy hogyan és kivel próbálkoztok, amíg nem úszik tovább a saját kis poklod, addig újra és újra eljátszod a kis drámádat! A sztereotipiák már csak olyanok, hogy bassz@meg igazak, fogadd el, hogy szarul vagy, hogy szarul leszel és azt is, hogy egyszer biztosan nem leszel az. És miután feltaláltam a spanyolviaszt, mindenkinek vigyázz, pihenj :DDD  

Tegnap újabb negyvenes táblát avattunk és sok minden eszembe jutott közben. Jó volt együtt lenni gyerekkori barátokkal, valahol az ember kapaszkodói is ezek a pontok, de olyan érzésem volt végig, hogy kívülről nézem magam. Ezek a szülinapozások egyébként is olyanok, mint 10 éve az esküvők, összejövünk, mindenki a legszebb arcát mutatja, most már a nosztalgiába is átcsúszunk, de nekem személy szerint legalább annyit el is vesznek ezek a pillanatok, mint amennyit adnak. Persze minden tükör, ez is. Belenézni egy olyan társaság tükrébe, ahol mindenki férjjel feleséggel érkezik, ahol a sztereotípiák gyönyörű skálája sorakozik fel újra és újra... Félig vicces, de nagyon szomorú is. Kinek mit mondhatsz, mit kérdezhetsz, látva kívülről, amit ő nem lát, vagy nem akar... hát ez van, de ennek ellenére egyre jobban úgy érzem, hogy nem az határoz meg, hogy egyedülálló vagy-e, vagy sem, vagyis nem annak kellene meghatároznia, bármit is tol rád a világ. Lehet rám nézni úgy, mintha féllábú lennék, amitől úgy is érzem magam sokszor, mint egy féllábú, egy olyan világban, ahol férfinek és nőnek hivatalosan bármi elérhető, egyenlően, de a lehetőségek, szokások és elvárások valahogy mégis arra tolnak, hogy egyedül csonka vagy. Ha pedig mégis az vagy, gyorsan keress valakit, mert különben csomó mindenről lemaradsz. Az egész pedig olyan, mintha megráznál egy hógömböt, de te mindig kívül vagy a buborékból. Próbáltam elmondani tegnap Zs-nek, hogy vicces így kívülről nézni, hogy a feleségek nagy része ezeken a partikon azt sem tudja, hogy hol van, hogy megy haza, mennyit és miből szórakozik, hány óra van és egyáltalán, ha valaki megpörgeti őket az egységben, azt sem tudja merre keresse a kocsit, a taxit, vagy egyáltalán apát. És ezt úgy mondom, hogy pontosan ilyen voltam négy éve, ezért értem és látom a különbséget. Zs szerintem inkább bántónak találta ezt és jogos, mert amíg nem vagy a másik oldalon, addig nem is tudod, miről beszélek. És ez csak egy késhegynyi példa csak, ráadásul gonosz dolog, hogy legtöbbször józanul nézem végig ezeket az estéket, mert kocsival megyek.  Nem jó egyedül, de rengeteg mindenre megtanít. És miközben hiányzik a biztonság, hogy beledőljek valakinek a védő és támogató melegébe, a mátrix túloldalára már nem esnék. Erre mondhatják azt, hogy az egyedülálló nőkkel már nehéz, mert tudják, hogy mit akarnak és nem engednek. Hát hello negyven, nekem valahogy máshogy csönget be. Kicsit felébredve, kicsit keserűen, de a nagy igazságokhoz közelebb kerülve. Csak az van, amiért lépek egyet előre......  

Asszem már megmaradok, viszont nem biztos, hogy felkerül a büszkeségtáblára ez a húsvét. Pedig nagyon jó volt, csak kicsit alternatív jellegű.

Szóval ott tartottam, hogy kergettem a kiütéseim és a levegőt, szteroid nélkül. És mivel az antihisztamin esténként beadta a chill out-ot, a levegőt viszont egy vékony résen bírtam csak bepréselni, két éjszakát próbáltam virrasztani. Mert hogy mi van, ha a gyógyszer bealtat és nem ébredek fel rá, hog megfulladok - amire ugye nem szoktak felébredni:D A lényeg, hogy három nap kb. 12 óra munka után és a kialvatlansággommal, valamint tesómmal, szombaton levezettem még balcsira, hogy gyerekeknek megjöjjön reggel a nyúl. Mire leértünk, nem láttam a fáradtságtól, a tüdőm kiszakadt a köhögéstől, viszkettem, mint állat a kiütésektől. De a női egység, tesóm, B. és én, meg anyám ritkán vagyunk együtt és B hozott pálinkát, ezért durcásan, de meghúztam amit meg kell. Igen gazdaságos voltam, hamar hatott, van olyan emlékem, hogy állunk a falu közepén és örülök magamnak, hogy de jó végre leverni a láncokat, aztán egy kicsit nyomtam a másik kettőt, hogy menjünk fel a zenés egységbe (de szerencsére időben visszafordultunk). Ezután hajnalban elrejtettük a fészkeket, most képzelhetitek, hogy milyen művészeti szabadsággal tettük mindezt. Mivel annyira nem volt jó idő, ezért lakáson belül terveztünk és úgy éreztük, hogy az egyik gyereknek a mosógépbe, a másiknak a mosogatógépbe kell fészkelni. A szokásos felvezető cukorkák minden irányból kanyarogtak a fészkek felé, gondolom hajnalban még szét is rúgdostuk, állítólag én egy csoki tojást, vagy cukrot a mosógép ajtajára is rá tudtam egyensúlyozni. Hajnalban tesómmal, aki egyébként még elalvás előtt politizálni is próbált velem az ágyban, de nem hagytam magam, hát hatalmas igazságok röpködtek volna, szóval búcsúzóul még levertünk egy valamit és nagyon büszkék voltunk magunkra. Reggel aztán, gondolom tesómban még élt az éjjel lendülete, gondolt egyet, hogy megjött a nyúl, a büdös kölykök meg még alszanak, hát erős hatásokkal próbált ébreszteni gyakorlatilag mindenkit. Pannácska lemászott az emeletről, a cukrok alapján kinyitotta a mosógépet, ahonnan egy fűszálat és egy használt bugyit vett elő, hát kinek mi jut :DD Mert hogy anyám reggel, mint aki jól végezte a dolgát lefürdött és bevágta a ruháit a mosógépbe, rá a fészekre. Két gyerek azóta nem érti, miért oda kapták a nyulat, ahová. Én kb. 12-ig az életemért küzdöttem. Gondolom a naponta egyszer bevehető antihisztamin, hiába hagytam ki az estét, de az előző löket még munkálkodott bennem, ezért minden bajom volt. Tesóm meg nyomta az adást és én el tudtam képzelni azt a képet, ha nem hagyja abba, tettlegességig megyek. Szerencsére pótolta a hiányomat a gyerekeknél.

Ezután már nagyon békések és tisztes családanyák voltunk, Panna mutatott némi hangfelvételt az előző estéről, mert felvette a kis izéke, hát odatettük magunkat :DD Ez egy ilyen hétvége volt. Azt hiszem, rám fért, még ha kihagytam a naptárból egy vasárnapot akkor is. A levegő már jön. És nagyon büszke vagyok, hogy megálltam, hogy szteroidot szerezzek bárhonnan is. Az allergiám, hát izé. Én valami tartósítószerre is gyanakszom, kétszer lobbant be, egyszer egy porkávé után, én hülye ittam egyet és némi gumicukor nyomán. Ha a kehesség elmúlik, megyek vérvételre. És hogy lelki eredetű is lehet ez az egész egészségügyi megrogyás, ahhoz még pszichológus sem kell. Feküdtem vasárnap hajnalban nyöszörögve és arra gondoltam, hogy kapja be mindenki. Mennyit figyeltem feleslegesen olyanokra, akikre nem kellett volna, vitték csak az energiám, és most itt vagyok szétesve, lerobbanva. Innentől kezdve az jön közelebb, akivel felemelő, nem pedig akivel a porban pörgök. Azért is:D

mivel elkaptam ezt a most divat köhögős szart, hát már fulladok is. Nincs itthon szteroid spray és rohamspray sem, mert 2012-ben lejárt mindegyik, de csak a tüdőgondozóban írják fel, ahová hetek bejutni. Kurvaanyjukat. Mondjuk ez azért motivál, hogy talán megúszom szteroid nélkül, de nagyon készen vagyok, így folyton vívodom hogy elrohanjak-e az ügyeletre, vagy marad a szívószálon át levegőszés.. Szedem az antihisztamint, vakarózom és közbebn ugatok, egyszóval készen vagyok mint a lecke. Utoljára öt éve voltam így, szanaszét betegen és fulladozva, és akkor múlt el minden, amikor gyökeresen változtattam az életemen. Hát azt tudjuk, hogy meddig jutottam, de a konklúzió az, hogy egy eddig jó úton voltam. Csak most nem. És azt álmodtam, hogy egy hang határozottan kijelentette, hogy az orrod előtt van akit keresel, aztán felébredtem. Klassz, mielőtt megfulladnék, kurva jó lenne, ha rájönnék ki az. Vagy az se baj, ha a másik jönne rá, mert egyelőre a totális érdektelenség vesz körül. Az első mindenesetre, hogy rájöjjek, mibe fulladok bele és kitől viszketek. Mert bár az utóbbira lenne tippem, de amikor ma kimondtam, hogy tőle, úgy belémvágott, hogy mit érdekel igaziból, hát kurvára nem... még két nap nonstop gyár, utána feltámadás. És tényleg:DDD

Na most az van, hogy vagy leveszi a rontást rólam, aki rámtette, vagy kénytelen leszek kisakkozni, hogy mit ne egyek. Miután másfél hete kergetek csalánkiütést magamon, meggyanusítva minden helyet, hogy bogaras, mert tuti csípés, minden embert, mert tuti valami herpeszt rakott rám - az ideg - , vagy kiidegelt, mert nem bírom elviselni, szóval elmentem dokihoz, hogy a különböző fázisú kiütéseket azonosítsa. Már az ajtóban kiszúrta, hogy höhööö, mit ettem, mert ez kaja allergia, én meg azóta azon agyalok mi a franc ez. Mert semmi nem jut eszembe! Szerintem csak úgy, egyszerűen meguntam enni és ez lett belőle. Vagy a mégrosszabb hír, ha a porkávéra indultam be, mert anélkül komolyan, nem élet az élet. Pedig abból ittam az elmúlt hetekben eleget, most nem is tudom mivel tudom az örömforrást pótolni a gyárban. Mehetek vérvételre, pisivizsgálatra, allergiavizsgálatra. Így valósítottam meg a bridget jones valóságot, amikor a filmben kifejti arra a kérdésre, hogy mi a baj a szingli nőkkel, erre ő, hogy biztos kiütések vannak a ruhájuk alatt. Megérkeztem, ráadásul nekem a fejemen van... Bánatomban, miután este beveszem az antihisztamint, hogy mozdulatlanra lőjjön, belealszom egy-két vikingek részbe. Egyébként lélekben dán, vagy svéd vagyok, mert az egész hangulata a filmnek akkora... az isteneik, loki, odin, és a valhala, meg az egész meseviláguk... esküszöm az enyémek. Mondjuk nehezen indult be, mert b@szós kardozós, de végül kiderült, hogy csak kardozós, a csatajelenetek pedig az eddigi legjobbak, a zenével, vágással, és az a sok vééér és kétméteres északi, áááá. Szóval ezek mennek, a félretett pénzes köcsögöm kiürült, aztán picit visszatöltődött, még jó, mert drága az antihisztamin, a szexes köcsög pedig konstans pang, de ezzel a csalánkiütéssel még messzebb toltam a hódításaimat. Így kérem az illetékeseket woodoozzák vissza a rontást. köszi.

azaz örökérvényű igazság jutott az eszembe tegnap, hogy az igazi barátok azért mindig azok maradnak, mármint igaziak, ha ritkán látod is őket, akkor is. Tegnap egy srác szülinapján voltunk, mert mindenki átcsúszik a régiek közül a B oldalra idén, voltunk vagy ötvenen. Ezer gyerek rohangált, olyan vol, mint egy falunap:DD Volt, akit nem láttam tíz éve és mindenki elhozta a gyerekeit, olyan volt mint egy osztálytalálkozó. És minden visszajön kettő perc alatt, a hülye poénok, révfülöp, tiszatúra, suli, és csak néztük a gyerekeket és olyan hihetetlen és jó dolog, hogy van, akivel már ovi óta... van, akivel majdnem harminc éve, szóval ááá.... annyira feltöltődtem. Két hét múlva újabb áldozat ünnepel. Most törölheted a nyálat a monitorról, teljesen pozitív voltam,  ki is lóg ez a bejegyzés:DDD

Ja, és a Kossuth térre üzenem... Éljen a magyar szabadság éljen a haza, of course :D

új ebook forrást találtam, úgy éreztem magam, mint a gyerek a játékboltban. Egyszerre három könyvet olvasok, vámostól a smaragtáblákig és mindegyik épül be szépen. Olyat álmodtam éjjel, hogy leíri nem lehet, mert nincsenek olyan színek, formák és szavak, amik visszaadnák...  Nekem lassan esnek le dolgok, mindenkivel többször nekifutok, hogy aztán végül kiderüljön merre billen a mérleg. Sokszor csalódok, félreismerek, meglepődök, aztán mindenkit felteszek a megfelelő polcra. Néha átrendezek. Néha szelektálok. Kívülről ezért igazi hülyének látszom - persze lehet, az is vagyok - naív és hiszékeny. Azt hiszem, az ember egész életében útkereső, aki nem, az elveszett - és nem azaz elveszett, aki folyton keres. Abban biztos vagyok, hogy a végletek elvisznek, a túl buzgó elmerülés messze visz a lényegtől, mert hát mégis csak az a dolgunk, azért vagyunk itt hogy észrevegyük a világot és együtt létezzünk vele. Még akkor is, ha néha csábító elhinni, hogy valami módon megkapjuk a nagy választ - piros, vagy kék kapszula - így mindenkinek a saját korában kell igazinak lennie. Egy embert ismerek eddig, akinek akartam volna az erejét, képességét, de azt látom, hogy nem áldás, hanem teher ha rádszakad, amit kapott. Sokáig azt hittem, hogy miközben elveszetten bolyong, viszi a fényt akitől csak lehet, pedig nem, mert igazából tőle viszik. Nem tudom, hogy erre rájön-e valaha, nem is az én dolgom. Az enyém például az lehet, amit évekkel ezelőtt láttam elalvás előtt, amikor még nem alszunk, de ébren sem vagyunk már. Hirtelen tudtam, hogy mi a dolgom, kivel van dolgom, mi a lényeg és miért vagyok itt. És semmi köze nem volt az életemhez, mert egy kissrác jött elő és a meggyőző tudat, hogy miatta, és ezzel egy időben jött azaz érzés is, hogy ja, tényleg, hát ez olyan egyértelmű, mint amikor eszedbe jut valami, amin már régóta gondolkodsz és beugrik a triviális válasz. És még érzelem se volt hozzá. Sokszor eszembe jut, mert a lényeget persze nem tudom azóta sem, hogy ki lehet az és azt hiszem nem is számít, hogy tudjam. Valahol ebben a dzsungelben kell megtalálnom a lényeget, lépésről lépésre haladva, angyalkártyák, delfines talizmánok és látványos izmusok nélkül. Néha jól megy. Néha sehogy. De szerintem mind a kettő fontos. Mert az enyém...

Összegezve a hetet.... gondoltam szuperanyu leszek és csinálok gnocchit. De igazit. Gyúrtam egy hóembernyit, majd menetközben rájöttem, hogy ezt egyenként kell mintáznom és méreteznem. És hogy ne ragadjon össze, posta fordultával, ötösével kell kifőznöm. És csak gyúrtam és mintáztam és főztem, és csöpögettem és gyurtam, mintáztam és főztem.... négy órát... majd megkóstolták és közölték, hogy elég lesz egy kisebb kanállal... Aztán gondoltam csinálok édesburgonya chipset... De az akkor jó, ha nagyon vékony, így legyalultam. Lecsöpögtettem, majd rájöttem, hogy kettő pillanat alatt szénné ég. Így kiderült, hogy kb. tíz darab sül ki egyszerre, öt másodperc alatt. Ezért tunkoltam a szeletekről a vizet, sütöttem őket, kivettem a serpenyőből, majd előlről...kettő órát. Majd megkóstoltuk és rájöttünk, hogy ez szörnyű... minek nekem könyha.

Aztán ma a létező leggazdagabb vendégünk jött, aki mindig csomó gyereket hoz, meg nőket is, szóval egy kiscsaj elé toltam a legédesebb mosolyommal a papírt, miszerint, töltsd ki légyszi és mivel még nem vagy 18, apa aláírja majd. Távozáskor kapitány közölte, hogy viki, ez a csaja volt........ rock and roll :DDDDD

Rá kellett jönnöm egy katasztrófa nap után, ami tulajdonképpen teljesen békés és normális volt, mégis szanaszét esve dőltem haza, hogy most jött el a pont, hogy kezdjek magammal valamit, és mivel pénzem és időm nincs szakértőhöz menni, hát magammal kezdek magamon valamit. És ez hosszú lesz, szóval bele se kezdj, ha az ilyen dolog untat.

Az van, hogy gondolat beteg vagyok, mert a gondolataim csak pörögnek, miközben folyamatosan próbálok tenni ellenük, de nem jól, mert a folyamat leállíthatatlan és hiába dől rám a sok hasznos és tényleg jó írás, tanítás és technika, a seggemet törölgethetem vele, mert már az elején elcseszem. Mást gondolok, mást csinálok és mást mondok, majd csodálkozom, hogy ülök a felkavart és érthetetlen szarkupac közepén. Messziről indulok, figyelj!

Annyi idős lehettem, mint Andris, amikor tesóm elköltözött, egy jól megkomponált családi dráma közepén, amit így utólag szét lehetne boncolni minden irányba, de olyan lenne, mint a hintaló, messzire nem vinne. De mégis. Szóval álltam az ablakban, a szobájának az ablakában és néztem, ahogyan csatát nyerve - vagy éppen veszítve - elvonul. Miközben anyámék halni készültek és úgy viselkedtek, mintha temetnék és pálcát törtek fellette, a döntése felett, ami lehet, hogy szar döntés volt, de az övé, nem megadva neki azt a szabadságot, hogy családi szakítás nélkül erre magától jöjjön rá. Végül rájött, mert a dolgok így mennek. Szóval elhatároztam, hogy nem fogok sírni, egészen addig a pontig, amíg mindenki el nem pucol. És miközben a szülők végigdrámázták az elkövetkező hónapokat, szézbagózták a dohánygyár hároméves tartalékát én olyan dolgokat mondtam, hogy tök jó, mert enyém tesóm szobája és ilyenek, aztán egyszer csak ott álltam abban a kurva ablakban, és bőgtem, mert azért valahogy engem úgy éreztem, hogy otthagytak és a világom összedőlt. Azóta kurva sokan ott agytak, és a baj nem az, hogy ők megtették, hanem az, ahogy én beleragadva az érzésekbe drámázom. Mert hát dráma volt akkor is, vettem az adást, megállt az élet, hol volt nekünk Vekerdy, hát nem értitek, hogy a vidék messze van, szóval a távolság és a korlátok nagy úr volt. És ha valaki elmegy, akkor az baj, sőt BAJ, minden felnőtt úgy viselkedett a körülöttem, hát hülye lettem volna ezt kihagyni. És itt jön Andris, aki genetikailag vitte ezt tovább, hogy senki ne menjen el tőle, semmit ne dobjunk ki, mert az anyja dédelgeti a DNS-iben, hogy a tragédiák ott kezdődnek, amikor valaki integet.

Ekkor dönthettem először úgy, hogy majd én mindent elrendezek, velem nem lesz itthon gond, majd kidumálok mindent, mert én maradtam anyámék boldogsága itthon. Had örüljenek legalább nekem, vagy lehet az egom azt mondta, majd én megmutatom. Végülis mindegy. A család persze visszaállt, mint a zselé, de mélyen azért lyukakat hagyva, én viszont valahol elcsúsztam. Függő lettem. Anyám függő, figyelem függő, elpoénkodom a bukkanókat függő, és bár azt hittem, hogy ez így teljesen ok, visszanézve totálisan működésképtelen volt már akkor. Mert hogy velem volt már akkor is a legtöbb probléma. A betegesség, a döntésképtelenség, a dolgok megoldásának a kívülről várása, vagyis inkább a nem döntés (mert maradjon minden úgy, ahogy van, abból baj nem lehet)És a sok szőnyeg alá tolt érzés persze kijött mindig, kurva nagy adag önsajnálatban. Olyan könnyű másokat hibáztatni, nem? És olyan egyszerű arra fókuszálni, hogy más mit akar, vagy éppen, hogy engem akar-e? És mi van, ha nem? Áll majd valaki miattam a kisszoba ablakban és bőg, ha elmegyek? Elmehetek én egyáltalán valaha, valamikor valahonnan? Dehát elmenni a legnagyobb bűn. Zavaros, ugye? És mivel én én vagyok, végül elmenetem, de e helyemet egyedül benne alig találom. És végül bűnhődöm, mert baszki elmentem, hogy lehetne nekem most jó, amikor elmenni nem lehet (persze lehet, de vikike belül ezt duruzsolja, mert köcsög: )

A mintákat beépítjük, de a saját energiáinkat nem tudjuk kivetkőzni. Miközben áldozat szerepre voltam trenírozva, "ha gyerekeid vannak, megszűnsz" motívummal, én kurvára nem illettem ebbe bele. Megalkudni kifelé tudtam. De örök elégedetlenkedve. Persze ez nem azt jelenti, hogy a család volt az ördög, egyszerűen csak annyit, hogy én reagáltam le rosszul dolgokat, az önálló boldogságra képtelen felnőtté válva. Vagy éppen nehezen.

Így állok most az ablakomban. Nézve, hogy nem megy el senki, mert nem hagyom, hogy egyáltalán jöjjön, mert ha még valaki elmegy, abba belehalok, gondolom. De abba is, ha nem jön senki, mert ez így egy sivatag. Miközben azt mondom, hogy a dolgok lassan, de jól alakulnak és az én döntésem is, és ez így normális és feminista vagyok és szingli vagyok, és pikírt vagyok és erős vagyok, és boldog vagyok, vagy a szart vagyok boldog, de így jó nekem. Ezt mind modnom. Aztán néha haza megyek és akinek tudom, elbőgöm, hogy kurva szarul vagyok. Általában nem azoknak, akiknek kéne, vagy akik segíthetnének, így teljességgel értelmetlen maga a szétcsúszás is.

Dr Varga analízisének a konklúziója az, hogy ki kell nyitnom a szekrényemet, hogy kieshessenek a csontvázaim. Hogy rájöjjek, a drámáim kisebbek voltak, mint amekkorának hittem őket. Vagy ha nagyok is, hát had menjenek jó messze! Mert a dolgok jönnek és mennek, nekem meg ki kellene állnom az ablakból. És akkor sírni, és annak, akinek és amikor kell, simán, mert nem ciki, normális, amikor helye van. Nem akkor, amikor már kurvára nincs. Annak mondani, hogy szeretem, akinek kell. Hogy hiányzik, de megvagyok. Hogy fontos, nagyon, de had menjen. Legyen az bárki. És ha ez menni fog, nem úgy mint eddig, hogy néha és tüzet oltva, hanem természetesen, ahogy a folyó folyik akkor én is el tudok menni. Vádaskodás, önsajnálat, zsibbadás nélkül. És akkor azt gondolom és  azt érzem majd, amit mondok. Azt mondom és érzem, ami van...   

vannak olyan hülye dolgaim, hogy valaki beeszi magát  a fejembe, teljesen indokolatlanul, aztán sanyi, ott marad. És most lehet röhögni, mert özv. Horty Istvánné képe előtt gyökerezett le a lábam hétvégén, annyira érthetetlenül, hogy itthon utána kellett googliznom ki mi  miért. Mi a f@szt üzen ez a nő, azóta ezen agyalok. Sosem hallottam róla, a hortyzástól távoltartottam magam. Nem vagyok jobb, vagy baloldali, a kurucinfót elkerültem, utálom a zsidózást, cigányzozást, ősmagyarozást, mindannyiunkban az univerzális lényt keresem. Teljesen hidegen hagy a politika, anyámtól agyf@szt kapok, hogy reggeltől estig megy a kálmánolga és minden ami tiltakozás és áááááá. Szóval szeritetek mennyire nézne hülyének a családom, ha arra a kérdésre, mit kérek szülinapomra, beadnám, hogy özv. Hortyné szül. Edelsheim-Gulai Ilona Mária Andrea Gabriella emlékiratait? És mi közöm ehhez az egészhez egyáltalán?!

Kéthetes hullámokban élek, apás és anyás hétvégékben, sokáig alvós és alig alvós napokban. Most itt lapítok még az ágyban és azon gondolkodom, hogy egy kávéért szinte bármit, de tényleg. Ki kellene találni egy gépet, amit ha megnyomok, amikor felébredek, megfőzi a cuccot és ideteszi mellém, mert az ágyban kávééé, ááá, szóval olyan, mint a tüzijáték és a szappanbuborék. De mondjuk nehéz nélküle az élet:)

Tegnap egészen egyben voltam, pont úgy is történt minden, ahogyan kell. Anyámat kivittük a vonathoz, kicsit ültünk a meglepően pöpec kocsiban, mintha mi is mennénk, beettük magunkat és ettünk kekszet, szóval utazunk hangulat volt. Aztán bármennyire is nyígtek, hogy ne menjünk sehová, felcibáltam őket a várba és ezer lépcső után a szilkakórház előtt termettünk, de tényleg pont előtte, ahová nyár óta próbálom elvinni őket. Egy másfélórás múzeumozás után csellengtünk kicsit a márciusi szélben, turistának éreztük magunkat otthon. Olyan egésznek éreztem magam, mint évek óta nem, nincs már meg a csonka család békjóm, vagy béklyóm, ha megyünk valahova, nincs lelkiismeretfurim, hogy valamit szarul csinálok folyton, és ilyenek. Volt a csoportban egy egyedülálló raszta apu szemlátomást apanappal , és elég volt egy összenézés, ez egy ilyen világ, huncut mosoly. Szóval zárásként betoltam a csapatot a törökbe, ettünk és dumáltunk és egész későn értünk haza, de itthon levezetésként még megnéztünk egy klassz filmet. Tök jó nap volt és meggyőződésem, hogy azért, mert ami bent van, az van kint is. Egyébként nem írtam még, de van tarotom. Egyre jobban érzem a dolog minőségét, eddig ji jingeztem pénzzel, ami nagyon mélyre tudott vinni gondolatilag, de a tarot most új vizekre visz.

Szóval kéne kelni, és főzni menni, mert pénteken két napos menüt írtam össze, ami már tegnap megcsúszott. Megígértem bent, csak akkor teszem ki a netre a végeredményt, ha elcseszem, sztem reménykednek. Nem lesz egyébként ez jó, kiskata kajához való viszonya determinálja a kiloimat. Reggel elkezd gondolkodni rajta, hogy mit kéne főznie, ezért számos kaját részletesen elmesél. Már ekkor éhes vagyok. Ezután kiválasztja a nyertes kaját, amiről szintén részletesen mesél, majd szóban megfőzi. Általában gyakorlatban is, pénteken egy kurva nagy adag amerikai palacsintával fejelte meg a napom, és én meg azon gondolkodom, ha ez így megy, a nyarat búvárruhában töltöm majd a strandon.

Itthon egyébként csomó gyerekem van, akik múlt héten mindenféle kehesség miatt nem voltak suliban. Lelkiismeretesen elvittem őket csütörtökön dokihoz, hogy igazolja, amit kell, erre hétfőig megint nincs. Nem először játszuk ezt el, hogy igazolás nélkül kúszik be a gyerek és egy nappal később viszem utána, de ez mondjuk kispista ahhoz képest, hogy a héten írásba adtam a tanító néninek, hogy hülye vagyok. Megkértem, hogy tudatosítsa Andrisban, hogy négyjegyű számok kétjegyűvel való osztásánál használjon mellékszámítást papíron, de leoltott, hogy anyuka, ezt fejben szoktuk... Hogy még kisebb legyek, gy pénteken a sztori elmesélése után, fejben számolt hatjegyű számokkal ezer tizedesig... majd közelebb megyek az ablakhoz, hogy fotoszintetizáljak....

Ha pedig valaki ezt olvassa, egy kávét hozzon, hogy még vízszintesen tudjam kortyolgatni, légyszi :)

Ma reggel kipattant a fejemből a nagy ötlet munkába menet, mert a napi vezetés teljesen meditatív funkciót is ellát, szóval kitaláltam, hogyan lesz nekem itthon ágyam is, oh yeah. Egy éve lakunk egyébként itt, azóta egy ágybetétet dobálok esténként a könyvespolc elé, ami egyébként analízissel már önmagában sok mindent megmagyarázna, miért nem figyelek a magam dolgaira, a gyerekek dolgai ugyanis nagyon klasszak lettek ( így adtam írásba, hogy pont telibeszartam eddig a saját igényeimet, és pont ott is tartok)  Szóval azt hiszem, ideje hosszú távon berendezkednem, régi álmom teljesítem azzal, hogy a könyvespolcot előrébb húzom és mögé teszem az ágybetétet, a szabad véget pedig egy újabb könyvespolccal zárom (csak hogy merjek nagyot álmodni :DD ), hogy létrejöjjön a kuckósítás. Nem lesz széles, de ha valakit beengedek, majd alternatív megoldást keresünk. :DD Tisztára felvillanyozódtam, már csak palit kell keresnem, aki összefúrja mindezt. Egyébként, hogy dicsekedjek, a nyári köcsögöm telik, olyan lettem, mint Dagobert bácsi. Néha megszámolom a zsééét, múltkor letörölgettem a polcot a dugipénz körül, el fogok jutni a megtakarítás párnába varrásáig, meglátjátok... A terv tehát 50 százalékos, a szex köcsög még pang. De nem csüggedek :D

Szóval egy éve lakunk itt, gondoltam megünneplem majd valahogy. És bár sokat sírok rívok, azért büszke vagyok magamra, mert egy év alatt hatalmas utat jártam be. Önálló lettem. Nem várok segítséget a hétköznapi dolgokhoz és a kevésbé hétköznapi dolgokhoz sem (fúrni azért jöhetne valaki), ha valami jön, annak viszont nagyon tudok örülni. És miközben tavaly úgy éreztem, hogy teljesen lenulláztam magam mindenhogyan és gyakorlatilag a rajtvonalra kerültem vissza, ma már nem élem meg olyan drámaian a helyzetet. Rohadt nehéz időszak volt két éve, vagy még régebben, elengedni egy házasságot, ráadásul olyan kapcsolatban próbáltam töltődni, ami nem tudta azt adni, amire szükségem volt érzelmileg és ettől még jobbana a padlóra kerültem, egyszerre kaptam a sallert két irányból, szóval nehéz volt elhinni, hogy egyszer süt majd a nap. Persze sokszor ma sem süt, inkább olyan szürke az átlag, de nem ijedek meg attól, ha valamit el kell engednem. A kemény része pedig lelkileg jött szembe ennek az elmúlt szopóroller időszaknak, mert egyrészt nehezen engedek be az életembe bárkit azóta. Nem akarok sérülni, elveszteni valakit megint, ami hosszú távon baromság, mert hát kockázat nélkül ugye nincs semmi, de a lényeg, amit annyi embernek elmondanék, akik hasonló helyzetbe kerülnek, hogy dobjatok félre minden önismereti, világmegváltó tanácsot, mert igazából saját magunk nélkül lóf@szt sem ér egyik sem. És a sz@r részt nem lehet megspórolni, mind kell ahhoz, hogy eljuss A-ból B-be, vagyis inkább Z-be. Néhány hete jutott az eszembe, hogy  nem kevesebb lettem ettől az egész válságtól, hanem sokkal mélyebb. Olyan dolgokat éltem és értettem meg, amit csak így kaphattam meg. Persze nem jobb az életem, mintha egy békés kapcsolatban élnék, hanem más. És igen, amíg én nem vagyok jól, senkivel sem lesz jó, így hiába várom a napsütést bárkitől is.

Az álmokat nagyon fontosnak tartom, itt is írok róluk sokat, és tudom, hogy üzennek, sokszor még spirituális tartalmat sem kell keresni, egyszerűen csak a belső gyerek jön ki belőlem, akire nem figyelek. Sokáig úgy álmodtam, hogy feleség vagyok, még néhány hónapja is. Jöttünk-mentünk gy-vel, olyan természetesen, mint évekkel ezelőtt, még kérdeztem is tőle sokat, hogy ő álmodik-e ilyeneket, és nagyon szarul esett, amikor nézett, mint a luki nyúl, hogy dehogy. Mostanában már nem álmodok ilyet, sokkal inkább bolyongok álmomban. Tegnap viszont azt álmodtam, hogy itthonról mentünk Andrissal valahová és a régi házra gondoltam és az jött elő rögtön, hogy dehogy mennék vissza, hát itthon vagyok.

Így ért össze a kép, amit olyan hosszan fejtegetek, mert nem véletlen, hogy most készítem a nyoszolyám, a belső és külső elfogadás összekapcsolódott, álmomban és ébren is. Sok dolog persze jobban fáraszt, kevesebbet locsogok, és kevesebbet álmodozom. Ez nem jó, de majd ez is jön. És ha mindez meglesz, majd valaki becsönget egy fúróval is :DD

miután ma négykézláb másztam haza három napi nonstop munka után, drága édesanyámat a gép elé tettem, ahol lájkolta a saját facebook oldalamról a blogomat és meg is osztotta. ááá, micsoda stílusrombolás, most már tényleg már na!. Never mind, úgy is azt tervezem, hogy két napig csak fekszem. Átalszom a napot. Legalább kettőt. És hülyeségeket álmodom, abban úgy is jó vagyok. Tegnap például azt álmodtam, hogy megint valami űrhajón voltam és nem volt föld, csak ezernyi bolygó, én meg valami csapat része voltam, de egészen biztos, hogy nem ember (mondjuk ma ébren sem nagyon éreztem magam annak). És csomó virágszerű inda, meg spirál volt mindenhol, meg lila fény, és amikor kinyitottam a szemem, még mindig apró, átlátszó virágok voltak a szemem előtt, pedig tényleg pislogtam már. Ráfoghatnám a pálinkára, amit este ittunk, de nem, mert amúgy is én vesztettem tegnap a szondafújó versenyt valami nagyon alacsony számmal, pedig zárásként azzal szórakoztunk, hogy minden korty után fújtuk és azon röhögtünk, ahogy kiírja, hogy HOT. Néha nehéz elhinni, hogy van agyunk. Persze lehet, hogy nincs is, de simán megmagyarázom, hogy annyi bent töltött óra után, valahol ki kell jönnie a baromságnak. Két nap és visszatér belém az értelem. És az élet...

megtörtént, amitől régóta rettegtem, a benzinkúton fizetéskor kiderült, hogy nem tudok fizetni. Az úgy volt, hogy hetekkel ezelőtt elhagytam a bankkártyám és most munkába rongyolva, a percekkel harcolva úgy döntöttem, hogy akkor felavatom a zsír új kártyát tankoláskor. Büszkén vettem elő, persze kp nem volt nálam, mert ahhaa, minek, erre faarcú muki közli, hogy nincs rajta fedezet. Kurva életbe, ekkor esett le, hogy amikor letiltattam a kártyát, kivettem egy lendülettel az összes pénzt. Sebaj, megtörtént, amitől eddig féltem, felvettem a faarcot és hazaügettem. Gyalog. Tüdőm majd kiszakadt, újabb tanulság, tényleg mozogni kéne. Mert eddig duzzogva azt terveztem, hogy le van tojva mindenki, hát felhízom malaccá, de most asszem inkább júniusig nem eszek. Sztorit összegezve, csodálkozom, hogy gyerekeket nem hagytam még el valahol.  A mai nap zárásaként, mikor is K sztoriban volt bent, hogy de jó éjszakája volt, huncut kacsintással, majd nyomatékosította ezt egy taszajtással, hogy a kávé végigdőlt rajtam, arra gondoltam, hogy igazán bekaphatja, kávés is lettem és amúgy is én lettem az ezeréves szűz, nekem mondja. Ja és nem január van, hanem már február, egy hétig tévedésben voltam. Ezek mennek. Szopóroller burleszk. 

Tegnap loptam magamnak egy délelőttöt, vagyis két órát. P-t elvittem egy teljesen értelmetlen amerikai alapítványi meghallgatásra, aminek  két eredménye lett. Egyrészt már van tapasztalata, hogy attól, hogy valamit nagy csinnadtrattával hirdetnek és versenyeztetnek, még lehet szar is, másrész a dolog szarabbik része, hogy még a végén ő érezte szarul magát. A disznók között a sárban..., de tovább lendültünk, én a városban bolyongtam, addig, amíg ő zárt ajtól mögött volt. És jött a flash, úgy éreztem magam, mintha new yorkban lettem volna, kitörtem a csepel és mátyásföld téridő húrból. Egyrészt tök jó, még tudom jól érezni magam, másrészt baszki annyira becsontosodtam, mint egy hatvanas nyugger. Sőt. Szóval beültem nagy boldogságomban egy kávézóba, ittam kávét, ettem fagyit ( a nap későbbi részében ez fontos lesz :DD ) és elolvastam egy egyetemi lapot, amiből rájöttem, hogy a világ szakmailag nagyon elhúzott mellettem, olyan szakok, szakmák és pozik vannak, amiről dunsztom nincs, mi az, de legalább is 10 egyforma, másnevű szak biztosan van. Bánatomat elnyomtam egy rostos üdítővel (ami a nap későbbi részében fontos lesz :D ), majd összeszedtem a tajtékzó gyereket, hogy vegyünk neki egy telefont (mert hetek óta a haverokéról hív, ha valami kell). Mivel én hülye vagyok az ilyesmihez, napok óta stresszeltem rajta magam, hogy milyet, hol, mekkorát, mennyiért, erre kiderült, hogy telefont venni kb annyi, mint egy nadrágot, sőt, még fel sem kell próbálni, szóval megugrottuk. Igaz, mivel korábban kávéztam és fagyiztam és rostosoztam, kétszer futottunk neki, miután jeleztem p-nek, hogy most vagy a cipőmbe f-sok, vagy megyünk, de P kicsit sajnáltatta magát, ha most se vesszük meg, neki sosem lesz, én meg hősiesen kijelentettem, ok, ha kell a cipőmbe f-sok. Így lettem anyám, akivel egy vásárlás is kaland, de teljesítettük a tervet.

Ma el vagyok keseredve. Mivel jóapám arra nevelt már kiscsíra koromtól, hogy Fikike, te aztán ne menj palik után, mert a  világ rendje, hogy ők menjenek utánad, ezért ez olyan megingathatatlan belső igazságom lett, hogy gyakorlatilag olyan tudok lenni, mint egy kurva nagy jégtömb. Persze néha beszaladok a málnásba, de utána olyan tapasztalatokkal jövök vissza nyalogatni a sebeimet, amik tudatalatt apám demagógiáját erősítik újra és újra. A héten viszont felhívott az exek exe gy, hogy olvasta a blogot és jól vagyok-e, meg hogy mi van?? milyen csigaházban lakom?? és vikike, nem kéne találkoznod néha valakivel, mert blogírás közben nem fog történni semmi, mert általában  anyáddal és a két gyerekkel élsz és folyton dolgozol! Két perc alatt megmutatta merre van a vasút,  nekem meg hirtelen elkezdte csípni a szemem a könny, pedig régen sírtam. Szóval az van, hogy a múltkor emlegetett korlátokat megtaláltam belül. Most itt ülök, és megint blogolok. Sajnálom magam. Felhívni, írni valakinek, hogy elhívjam, megnyissak valamit, nem fogok, mert apám ostorral áll valahol a tudatalattimban, hogy fiam, utánad pisiljenek ecetet a palik, ne te kapard a küszöbét senkinek. És ebben a két végletben elveszve, valahogy úgy érzem, hogy bassza meg elfelejtettek, de úgy kell nekem, hogy röhögtem másfél éve egy ismerős csajon, hogy negyven évesen koronával a fején ünnepelték és tapsolták. Nyalta körbe a palija, én meg néztem, hogy úr isten, mennyire őszíntétlen az egész. Hát, ma a fél karomat odaadnám, ha valaki küldene egy csokit mondjuk majd júniusban, amikor becsilingel a negyven. Bent elviselhetetlen lettem, napok óta olyan  vagyok, mint egy kétlábon járó bomba. Nyílván itthon is, de itt próbálok moderálni, mert alig látom őket, legalább azt a kis időt nem hisztizem el. Valami a tarkómnál feszít, hogy menni kéne, csinálni kéne, változtatni, nyitni, de nem tudok előre lépni. Szétfeszít a tehetetlenség, az ideg, a csalódottság. Éves mélypont. De mondjuk február sincs. Úgy elmennék egy rohadt moziba, megnézném a Saul fiát például, de gyerekek mennek maguktól, barátnők nem érnek rá egyedül meg azért se! Enni, kávézni beülök bármikor, de egyedül moziba nem megyek. Mert azzal beismerném, hogy szinglinek lenni természetes. Pedig nem az, csak úgy csinálnak sokan, én legalább beismerem, hogy igazán nyomorult dolog...