Vasmacs

Tegnap loptam magamnak egy délelőttöt, vagyis két órát. P-t elvittem egy teljesen értelmetlen amerikai alapítványi meghallgatásra, aminek  két eredménye lett. Egyrészt már van tapasztalata, hogy attól, hogy valamit nagy csinnadtrattával hirdetnek és versenyeztetnek, még lehet szar is, másrész a dolog szarabbik része, hogy még a végén ő érezte szarul magát. A disznók között a sárban..., de tovább lendültünk, én a városban bolyongtam, addig, amíg ő zárt ajtól mögött volt. És jött a flash, úgy éreztem magam, mintha new yorkban lettem volna, kitörtem a csepel és mátyásföld téridő húrból. Egyrészt tök jó, még tudom jól érezni magam, másrészt baszki annyira becsontosodtam, mint egy hatvanas nyugger. Sőt. Szóval beültem nagy boldogságomban egy kávézóba, ittam kávét, ettem fagyit ( a nap későbbi részében ez fontos lesz :DD ) és elolvastam egy egyetemi lapot, amiből rájöttem, hogy a világ szakmailag nagyon elhúzott mellettem, olyan szakok, szakmák és pozik vannak, amiről dunsztom nincs, mi az, de legalább is 10 egyforma, másnevű szak biztosan van. Bánatomat elnyomtam egy rostos üdítővel (ami a nap későbbi részében fontos lesz :D ), majd összeszedtem a tajtékzó gyereket, hogy vegyünk neki egy telefont (mert hetek óta a haverokéról hív, ha valami kell). Mivel én hülye vagyok az ilyesmihez, napok óta stresszeltem rajta magam, hogy milyet, hol, mekkorát, mennyiért, erre kiderült, hogy telefont venni kb annyi, mint egy nadrágot, sőt, még fel sem kell próbálni, szóval megugrottuk. Igaz, mivel korábban kávéztam és fagyiztam és rostosoztam, kétszer futottunk neki, miután jeleztem p-nek, hogy most vagy a cipőmbe f-sok, vagy megyünk, de P kicsit sajnáltatta magát, ha most se vesszük meg, neki sosem lesz, én meg hősiesen kijelentettem, ok, ha kell a cipőmbe f-sok. Így lettem anyám, akivel egy vásárlás is kaland, de teljesítettük a tervet.

Ma el vagyok keseredve. Mivel jóapám arra nevelt már kiscsíra koromtól, hogy Fikike, te aztán ne menj palik után, mert a  világ rendje, hogy ők menjenek utánad, ezért ez olyan megingathatatlan belső igazságom lett, hogy gyakorlatilag olyan tudok lenni, mint egy kurva nagy jégtömb. Persze néha beszaladok a málnásba, de utána olyan tapasztalatokkal jövök vissza nyalogatni a sebeimet, amik tudatalatt apám demagógiáját erősítik újra és újra. A héten viszont felhívott az exek exe gy, hogy olvasta a blogot és jól vagyok-e, meg hogy mi van?? milyen csigaházban lakom?? és vikike, nem kéne találkoznod néha valakivel, mert blogírás közben nem fog történni semmi, mert általában  anyáddal és a két gyerekkel élsz és folyton dolgozol! Két perc alatt megmutatta merre van a vasút,  nekem meg hirtelen elkezdte csípni a szemem a könny, pedig régen sírtam. Szóval az van, hogy a múltkor emlegetett korlátokat megtaláltam belül. Most itt ülök, és megint blogolok. Sajnálom magam. Felhívni, írni valakinek, hogy elhívjam, megnyissak valamit, nem fogok, mert apám ostorral áll valahol a tudatalattimban, hogy fiam, utánad pisiljenek ecetet a palik, ne te kapard a küszöbét senkinek. És ebben a két végletben elveszve, valahogy úgy érzem, hogy bassza meg elfelejtettek, de úgy kell nekem, hogy röhögtem másfél éve egy ismerős csajon, hogy negyven évesen koronával a fején ünnepelték és tapsolták. Nyalta körbe a palija, én meg néztem, hogy úr isten, mennyire őszíntétlen az egész. Hát, ma a fél karomat odaadnám, ha valaki küldene egy csokit mondjuk majd júniusban, amikor becsilingel a negyven. Bent elviselhetetlen lettem, napok óta olyan  vagyok, mint egy kétlábon járó bomba. Nyílván itthon is, de itt próbálok moderálni, mert alig látom őket, legalább azt a kis időt nem hisztizem el. Valami a tarkómnál feszít, hogy menni kéne, csinálni kéne, változtatni, nyitni, de nem tudok előre lépni. Szétfeszít a tehetetlenség, az ideg, a csalódottság. Éves mélypont. De mondjuk február sincs. Úgy elmennék egy rohadt moziba, megnézném a Saul fiát például, de gyerekek mennek maguktól, barátnők nem érnek rá egyedül meg azért se! Enni, kávézni beülök bármikor, de egyedül moziba nem megyek. Mert azzal beismerném, hogy szinglinek lenni természetes. Pedig nem az, csak úgy csinálnak sokan, én legalább beismerem, hogy igazán nyomorult dolog...