Majdnem pont 10 éve írtam a lenti bejegyzést az akkori blogra. Egy átlagos nap után ültem most le és véletlenül jött szembe. Egy átlagos, ömlengős, utólag okoskodós írás, amilyen az átlagos, tíz évvel ezelőtti én voltam. Minden átmenet nélkül kezdtem bőgni és abba sem akarom hagyni. Persze majd elmúlik, csak ilyen az, amikor 10 év múlva magunkkal szembe jövünk.

10 évente meghalunk. Észre sem vesszük és eltemettünk egy korszakot, más emberek leszünk és más életét éljük. Az utolsó sejtemig átváltoztam. Nem tudom hol az a nő, akinek voltak a világgal, a korával, a társadalmi helyzetével, a korosztályával összecsengő gondolatai és problémái...Kemény lettem. Gyakorlatias lettem. Túlélő lettem. Szívtelen lettem. Gyökértelen lettem. Néha saját magam paródiája lettem. Önálló lettem. Magányos lettem. Büszke lettem. És eddig észre sem vettem... Stilisztikailag szar, de ha végig olvastad, olvasd hozzá ezt itt, amit most ide írok előre...: Figyelj! ezt most csak neked mondom halkan... végül csak eltelt az a tíz év. És bármit megtennék, hogy mélyen, legbelül csak egy percre, azaz  ember legyek megint...

" Figyelj, ezt most csak neked mondom halkan, neked, aki az irodában kávézol a monitor előtt, s álmosan olvasol, hiszen csak ketten vagyunk. Nem akarok több gyereket. Nézem a két szőke fejecskét, ahogy ugrálnak az apjuk után, mennek a dolgukra, már csukódik is a kapu, nagyot csattan. Integetek még, amíg látják a karom, aztán visszasétálok a házba. Nagy levegő, újra élek.

Azért csak négyszemközt mondom el neked ezt a titkom, mert bizony szégyellem. Szégyellem azt az érzést, hogy felszabadultam két kis ragacsos kéz húzásából, aki mindent azonnal akart, s ha valami nem történt meg a másodperc tört része alatt, kivágta a magas cét. Ugye, milyen hülyék a nők? Miközben kevered a kávéd pont ezt gondolod te is. Hiszen nincs is annál szebb dolog, hogy gyereket szülünk, otthon lehetünk, nincs főnökünk, s a gyerekeinkkel tölthetünk minden percet. 

Belépek az üres házba és elkezdem a napot. Furcsa ez a csend bennem, tényleg, miért nincs a fejekben zene? Mint a filmeken, a megfelelő hangulathoz, megfelelő dallam, az lenne csak az igazán jó! „Anyaaa!”. S Pavlov kutyája ugrik is, dobva a szennyest, mi van már megint! Persze, hiszen csak a szomszéd gyerekek, szegény anyjuk, csak egy hét múlva kezdődik az ovijuk. 

Most leteszed a kávét és dühösen mondod a kollégádnak, „Ez a hülye, minek akart gyereket, ha csak zavarja és fél tőlük”! Eszembe jut Csernus, aki legutolsó könyvében hosszan taglalja, sőt, gyakorlatilag az egész könyvét arra építi, hogy a nők nagy része azért akar gyereket, mert kong belül. Miközben elindulok itthonról azon töprengek, hogy én melyik is lehetek. Miért akartam egyáltalán gyereket? Mert szokás? Mert kaptam haladékot, hogy megtudjam, ki is vagyok, s hogy addig se szóljanak le, hát fontos nőt csináltam magamból? Bevágom a kocsi ajtaját, nem, én tudom, hogy mit akarok, van munkám, hobbim, mostantól még többet futok, eljárok a kozmetikába is, istenem, nem is emlékszem mióta nem voltam hasonló helyen. Keresek még egy fix melót és sokat fogok olvasni, a kert még soha nem volt olyan, mint amilyen most lesz! Keresek egy délelőtti nyelvtanfolyamot is. Felszabadultam. 

Ekkor elkattintasz, mert elfogyott a kávéd, s mert ez megint csak egy szerencsétlen nő siráma. Ma már, ha nem akarsz gyereket szülni, nem vagy nő. Sőt, nem csak nő nem vagy, gyakorlatilag ember sem. Mert tudatosan tervezünk gyereket, nevelünk, boldogok vagyunk mindentől, ami velük kapcsolatos, nyilvános fórumokon ömlengünk, hogy mi vagyunk a legtökéletesebb életet élő ember a földön. Persze néha tele a bilink, de hát kinek nem. A felszín alatt pedig szép csendben, mondom csendben elveszünk, s mire kinyílik az óvoda ajtaja, azt sem tudjuk, hogy valójában mit is akartunk. Reprodukálni magunkat? Ideális életet élni? Hol vannak az álmaink? 

Keresem a kulcsom, s a kezembe akad egy váltóbugyi. Elfacsarodik a szívem, hol az a kisördög, aki az egész napomat kitöltötte, most pedig két vadidegen nő arcába nyomja egész nap a vicceit, nekik nyiladozik, hozzájuk szalad, ha valami bántja? Lerázom magamról a dolgot, ez az élet rendje, majd te is megtudod ott a túl oldalon, aki olyan nagyképűen tolod a babakocsit. Nekem is van ám gyerekem, csak most nincs itt! Kettő is, én nyertem. 

Jól haladok a munkámmal, furcsán repülnek a mondatok. Nem szakít félbe senki, összefüggően gondolkodom. Nem, nem történhet meg még egyszer, hogy évekre rabja legyek valakinek! A Csernus meg dugja fel a könyvét, engem nem csak az határoz meg, hogy gyerekem van. Lassan mennem kell az oviba, még egy picit merengek a gép előtt. Milyen régi képek ezek a falon istenem, az ott mikori is? Panna 2 hónapos volt, már alig emlékszem, hogy milyen volt fogni. Soha nem fogok saját babát ringatni… Nem Csernussal van a baj, a nyomoronc génjeink teszik ezt velünk, az eszünk már mondja, hogy állj, de a biológia hajtana tovább. Nem kongok belülről. Élek. Újra teljes értékű ember vagyok. Nem akarok több gyereket. Pszt, csak neked mondom halkan, tíz év múlva azért mégis. "