Vasmacs

Vadidegenek vadidegen ismerőseit starkingolni a legnagyobb! A vasárnap reggelt munka előtt azzal dobtam fel, hogy a New York Times-on olvastam egy cikket, amihez olvastam a kommenteket is. Volt egy csaj, akire kíváncsi voltam, hogy ki az, mert jót írt, így rákattintottam. Aztán megtaláltam az anyját és rákerestem és végignéztem az életét, hosszan képeket nézegetve. Baszki!! Amerikában, egy átlag ember, már a negyvenes években úgy élt, mint nálunk még most sem. Olyan fényképek vannak a családi albumokban, így a fb-on is, amik nálunk nem készülhettek 1945 körül, amikor anyámról, csak megsárgult, világháborús hangulatú és minőségű, ritkaságnak és persze kincsnek számító képeket találok csak. És mondjuk apám kisbabakoráról nekem nincs is, vagy csak egy valahol, mert hát 41-ben, érthető, akkor még csak a búcsúban lőtték olyan durranóporral a fotót. Amikor Amerikában színes kép készült a nagymamáról fiatalkorában, ahogy menő kocsi előtt áll csípőfarmerban!! Na!

A gyerekeim egyébként két külön univerzum, és nagyon nehéz egyikből váltanom a másikba. Panna olyan szintre jutott, OKTV, Bolyai, művészettörténet, tanári karból csodálók, szóval csak nézek és szavam sincs rá, mert hogy ügyes vagy és büszke vagyok rád, az semmi. Aaaah! Andris meg egy másik világ, ahogy cipeli a városon át, ide-oda a neki fontos dolgokat. Fél gyereknyi madáretetővel rongyolt be az előkészítőre egyedül a városba, majd vissza. De a legszebb az volt, amikor egyedül hazacipelte a suliból lomizás után az isten tudja hány literes, de mindenképpen kurva nagy befőttesüveget, egy tucat fonalat, egy másfél méteres ikeás henger tárolót, valamint egy kemény kötéses lakás kultúra 1971-es gyűjteményt. Imádom őket.

Két hét múlva megyünk Prágába. Izgulok. Olyan jó lenne, ha lenne velem egy felnőtt. Aztán eszembe jut, hogy ezt mondja magában a Panna is..., hogy jó lenne, ha lenne vele egy felnőtt:))))