Mielőtt azt gondolnátok, hogy eret szakajtottam, azért nem :D Nagyon furcsa néhány napon vagyok túl, és azt kell, hogy mondjam, kifejezetten tanulóképes vagyok. A gyárban megfújtam a figyelmeztető sípot, nem mondom, hogy tökéletesen átment az üzenetem, de az első jelzés megvolt, hogy valami változzon. Egyelőre csak közelednek az álláspontok, valamit viszont elindítottam legalább. Olyan nagyon sokat mondjuk még nem várok, mert most indul az őrület bent - én meg a jó munkaerő, még pont előtte kiakadok, haha - csak, hogy kapitány lássa, hogy a zsigereim üresek lassan.

Pasi fronton, hááát. Van az úgy, vagyis van egy pont, amikor már egyszerűen nem fér el bennünk több szürreális inger. Még akkor is, ha megalkuvó, vagyis inkább megértő vagyok. És van az úgy, amikor el kell engedni, és nem azért, mert megértő vagyok, hanem mert nincs tovább. Ezt pedig egyszerűen megérzi a legutolsó sejtem is, amikor már elég abból, ami hiányzik, elég a hülyeségekből, a falakból, a nemekből. Ha csomószor elmegy valaki, lehet bárki, egyszer el kell engedni végleg. És ezt értettem meg mindenemmel, talán életemben először, mert az én naagy feladatom amúgy is az elengedés, hát most remélem karmikusan is úton vagyok. A saját megdöbbenésemre megkönnyebbültem. Először azt hittem, hogy az újabb fordulat, ami ismét barokkos lett a túloldalról, szóval hogy az újabb kanyar sokkolt le és biztosan csak lezsibbadtam. Az eddigi áramkörökön futó gondolataim, reményeim kikapcsoltak. Kedves maradtam. Utálat és harag nélküli. Nem szövők terveket, nem próbálom felmenteni a másikat, egyszerűen ennyi. Egyelőre az sem nagyon érdekel, hogy mi van vele, semmit sem érzek. Tudod, most múlik pontosan...

Ültem egyik este, kerestem a szokásos vasszögeket a mellkasomon. Kint hajnal egykor megszólalt egy bezavarodott madár, egészen ébredezős hangulatban én meg valamiért majdnem lefeküdtem a még le nem rakott matracomra és néztem, hogy mi van, ennyire szét vagyok-e csúszva. Aztán nem, csak valahogy megtört a dimenzió és más szemüveggel nézem a dolgokat. Harag, csalódás, pánik és önsajnálat nélkül. Azt hiszem ez jó, sok év tévedését és füstjét eresztettem ki az ablakon. Amit most biztosan tudok, nem az vagyok, aki ebben az egész érzelmi masszában benne volt. Nem akarok az lenni. Régóta nem épít és nem jó nekem. Csak valaminek a hiányát erősítette, még ha valahogyan mindig kaptam a látszat figyelmet és törődést. Ja, és egyébként, bár nem úgy tűnik, de tényleg szeretem magam. Még tetszem is. Így azt hiszem, a kinyitott ajtómon besétál az is, aki nekem való... mert eddig, fixen minden ajtót kulcsra zártam.

Látjátok, nem nagyon tudom leírni, hogy mi is van bennem. Talán az első találkozásom az újrakezdéssel. Jó véggel. Új indítással. Tessék. Csak kérnem kellett múltkor, hogy új gondolataim legyenek, hát most vannak... az agyam lett újraindítva. Még ha nem is lett ez a poszt valami frappáns, de legalább igazi...

ps: a lett-et két tével írom konstans..a gépem lázad.