ültem az üres széltérnél mert csak ott volt net és csak folytak a könnyeim, pedig nem akartam. Mert hát jól vagyok, vagyis jobban, de néha teljesen váratlanul csap le egy-egy lélekbemarás. Panna születésekor csináltunk egy blogot, pont, mint az összes lelkes elsőszülő, tele gügyögéssel, bugyutasággal, képekkel és nekünk annyi kedves dologgal. Aztán Pannát zavarni kezdte, mert megtalálták az osztálytársai, a régiek és a mostaniak is. Kölykök. Hosszas huzavona után Gy. végül töröltette, erről pedig küldött egy mailt és elég volt egy mondat a levélben, ami váratlanul visszarántott valahová, de rá is döbbentett, hogy a dolgok mennek tovább, néha mellettünk, héha nélkülünk, vagy éppen velünk, de máshogy, mindig változva. De Gy. megfogta a lényeget, mert tényleg, annyi szépet, boldogságot hozott ez a kisember az életünkbe, összezavart, felrázott, belesodort és elrendelt minket. És ahogy most itt ülök és megint bőgök, pedig már annyira unom, csak a szilánkokat látom, hogy mit csináltunk, mi lett belőlünk, mennyi helyen fáj, vérzik és igen, üres is nagyon...és néha kurvára nem is látom a célt, hogy egyáltalán miért, mit várunk mástól és magunktól, amikor azt az egyetlen egy dolgot nem tudtuk végig csinálni, ami a legfontosabb lett volna...

Mindegy. És persze nem az. De holnap új nap... Mindig...