Feküdtünk a tesómmal az ágyban, eléggé hajnal volt és addigra már sikerült nagyjából minden irányból átbeszélni az aktualitásokat. Az utóbbi három évben ezek nálam vannak túlsúlyban és nem azért, mert mondjuk az övéi nem érdekelnek, de egyszerűen olyan vagyok, mint egy közlekedési baleset. Csak hallgatja és hallgatja, addigra már több sírvaröhögős állapoton is túl voltunk, mert a dolgok olyanok, ha valakinek elmeséljük, akkor kicsit olyan, mintha egy toronyból néznénk lefelé, és ott lent a földön, valaki másnak a dolgai lennének szanaszét szóródva...nézd már, de hülye, mondjuk, és olyankor könnyedén röhöghetünk rajta, hogy hányszor szaladtunk bele a málnásban, mert istenem, kívülről annyira röhejes.

Szóval feküdtünk az ágyban, és tesóm levonta a konklúziót. Ahogy téged hallgatlak, ahogy meséled az egészet, úgy érzem, hogy legszívesebben felkötném magam, mondta, én meg rámeredtem a hajnali derengésben, hogy baszki, ezek a dolgok mind vannak, és nehogymár ennyire szar legyen a helyzet... Hát figyelj, szar eléggé, de az a baj, hogy ezt te tökéletesen átérzed, szóval így a legszarabb. És akkor legszívesebben felálltam volna és az összes spirituális, önfejlesztő, életvezető könyvemet bevittem volna a méhbe, úgy hajnalba, mert ezekszerint akár a seggemet is törölgethettem volna vele, de azért, közvetlenül elalvás előtt azon tűnődtem, hogy honnan a bánatból kellene lendületet vennem, ha csak nem a hintáról, amin egyébként ülök egy ideje.

A helyzet a következő. A válás kellős közepén vagyok, átolvastam a papírokat és nevesítve vagyunk hivatalosan, mint ügyiratszereplők, akik mindenben megegyeznek és csak az a kevés maradék romantikus agysejtem sikongat, hogy tessék, ennyi marad másfél évtized álmaiból, terveiből, és így, ilyen módon. Meg persze a gyerekek. Itt jegyzem meg, hogy ők az élet maradék normális pontjai... Okosak és szépek és nemcsak azért, mert az enyémek, de tényleg azok. És lassan kurvára azt érzem, hogy egyáltalán nem érdemeljük meg, hogy ez a két gyerek ideszületett hozzánk, mert ők aztán próbálják kihozni ebből az egészből a maximumot és csodálatosan viselkednek.

A ház kérdést elengedtem, megyünk, hagyom hátra azt, amiről azt hittem, hogy fontos, fejet hajtok minden előtt, és majd lassan dobozolok, mert sikerült találni valami köztes megoldást, amiről nem tudom még, hogy néhány év múlva mit fogok gondolni, de most úgy gondolok rá, hogy menedék. Persze félek tőle, hogy ott aztán végképp egyedül érzem majd magam, de annyi mindentől féltem mostanában, hogy tulajdonképpen észre sem veszem. Valami csak lesz.

Rengeteget dolgozom, vagyis mondjuk úgy, hogy sok időmet elveszi a munka. Nem is tudom, hogyan tudnék saját időt kimazsolázni, hogyan lesz egyáltalán felnőtt életem, azon kívül, hogy a gyár és a gyerekek között ingázom. Ez határozottan elrettent, de mostanában ezt is nagyvonalúan kezelem, fej a homokba. És persze olyan kisstílű dolgok kezdtek bennem kibontakozni, hogy kifejezetten utálok az ikeába menni, mert oda párosával jár mindenki, meg a családos osztályprogramokat is rühellem, mert ott még a legcsehebb házaspárok is összekapják magukat és egyáltalán. Baszki! Én azt hittem, vagyok annyira kemény lány, hogy ilyen dolgokon majd felülkerekedek.

Hideg van itt kint... Úgy érzem, mintha valamivel lezsibbasztották volna, elérzéstelenítették volna a szívem. Nem, nem az anyagi része a legnehezebb,  hanem hogy senki nem kérdezi meg, kiscsillag, jössz velem nyaralni, vagy eljössz velem egy moziba? Vagy kijössz velem a kökire egy kávéra, vagy egyszerűen csak a fürdőbe egy kád vízbe? Vagy egyáltalán? Akarsz velem lenni? Még ha nincs időd, csak elméletben... Mert pont veled akarok lenni...Valahogy olyan, mintha mindenki párosávalélne, pedig nyilván nem és már teljesen Bridget Jones vagyok, szóval hagyjuk is...

Sosem gondoltam, hogy két gyerekkel ilyen nehéz lesz egyedül. Tényleg nem. De nyilván kíváncsi voltam valamikor rá, így ki kellett próbálnom. Mindenesetre igazán visszakerülhetne a vonatom a sínekre...

A munkám nem dob fel és a pénz sem. Írni nincs energiám. Nem emlékszem, mikor töltöttem időt csak magam miatt. Az otthonom bizonytalan. A pasim úgy érezte, sosem volt igazán a pasim és mielőtt azt mondtam volna, hogy ukmukfukk, már el is tűnt. Szóval ezek mennek.

Szerintem veszek egy macskát. Ja, már van. Akkor kettőt... Mindegy, nehéz megtanulni, hogyan kell játszani ezt az élet nevezetű játékot. Persze lehet, hogy csak kimaradtam néhány körből és majd a hatossal tovább léphetek. Egyszer csak dobok hatot...