Vasmacs

az van, hogy a szerelem egyébként végtelenül egyszerű. A szerelmem nem te vagy, hanem én, és újra megtalálom magam benned, aztán benne is és megint benne. Csak valahol mindig elbillen és felkavarodik, amikor bonyolítjuk, felkavarjuk, kidöntjük, és borul az egész ránk meg a mindenségre. Akarjuk, nagyon akarjuk, aztán kibújik a húsból a lélek, és már muszáj észrevenni, hogy te nemcsak én vagyok és jön veled a hús is a lelked pedig a te lelked nem is az enyém. És aztán nem akarjuk. Mert azt hisszük, hogy kurva bonyolult, és bassza meg ez fáj. És akkor még akarjuk egy kicsit, mert az még megvan, hogy ebbe beleremegett minden, de az egészbe felséggel ülünk. És féltjük magunkat, keressük inkább megint másban az ént, amitől meghasad a mag.

Szóval a szerelem nem ez. Mert a szerelem egyszerű. Rád nézek és látom benned magam. A francokat, nem magamat látom, hanem egyet nézünk, egyfelé, olyan lelininstán a tavaszba, kendővel a kézben, de érted. Egyébként pedig minden más pont teljesen mindegy. És a szerelem az, amikor nem félsz, nem gyanítasz és remélsz, hanem zsibongsz és érzed, hogy lüktet benned a tejút. Akkor vagy szerelmes belém, ha ülsz a dugóban, pont negyven perce már és amikor nézed az elválasztósávon a gazt, észreveszed a pipacsot és az én vagyok neked. És a műszerfalon a bordó berakás a kocsidban, na az is én vagyok. És a pár a pirosnál, akik csókolóznak, az is, te meg én. A szerelem az, ami ennyire egyszerű. Az összes többi nem az. Csak éhség.