Vasmacs

Majdnem pont 10 éve írtam a lenti bejegyzést az akkori blogra. Egy átlagos nap után ültem most le és véletlenül jött szembe. Egy átlagos, ömlengős, utólag okoskodós írás, amilyen az átlagos, tíz évvel ezelőtti én voltam. Minden átmenet nélkül kezdtem bőgni és abba sem akarom hagyni. Persze majd elmúlik, csak ilyen az, amikor 10 év múlva magunkkal szembe jövünk.

10 évente meghalunk. Észre sem vesszük és eltemettünk egy korszakot, más emberek leszünk és más életét éljük. Az utolsó sejtemig átváltoztam. Nem tudom hol az a nő, akinek voltak a világgal, a korával, a társadalmi helyzetével, a korosztályával összecsengő gondolatai és problémái...Kemény lettem. Gyakorlatias lettem. Túlélő lettem. Szívtelen lettem. Gyökértelen lettem. Néha saját magam paródiája lettem. Önálló lettem. Magányos lettem. Büszke lettem. És eddig észre sem vettem... Stilisztikailag szar, de ha végig olvastad, olvasd hozzá ezt itt, amit most ide írok előre...: Figyelj! ezt most csak neked mondom halkan... végül csak eltelt az a tíz év. És bármit megtennék, hogy mélyen, legbelül csak egy percre, azaz  ember legyek megint...

" Figyelj, ezt most csak neked mondom halkan, neked, aki az irodában kávézol a monitor előtt, s álmosan olvasol, hiszen csak ketten vagyunk. Nem akarok több gyereket. Nézem a két szőke fejecskét, ahogy ugrálnak az apjuk után, mennek a dolgukra, már csukódik is a kapu, nagyot csattan. Integetek még, amíg látják a karom, aztán visszasétálok a házba. Nagy levegő, újra élek.

Azért csak négyszemközt mondom el neked ezt a titkom, mert bizony szégyellem. Szégyellem azt az érzést, hogy felszabadultam két kis ragacsos kéz húzásából, aki mindent azonnal akart, s ha valami nem történt meg a másodperc tört része alatt, kivágta a magas cét. Ugye, milyen hülyék a nők? Miközben kevered a kávéd pont ezt gondolod te is. Hiszen nincs is annál szebb dolog, hogy gyereket szülünk, otthon lehetünk, nincs főnökünk, s a gyerekeinkkel tölthetünk minden percet. 

Belépek az üres házba és elkezdem a napot. Furcsa ez a csend bennem, tényleg, miért nincs a fejekben zene? Mint a filmeken, a megfelelő hangulathoz, megfelelő dallam, az lenne csak az igazán jó! „Anyaaa!”. S Pavlov kutyája ugrik is, dobva a szennyest, mi van már megint! Persze, hiszen csak a szomszéd gyerekek, szegény anyjuk, csak egy hét múlva kezdődik az ovijuk. 

Most leteszed a kávét és dühösen mondod a kollégádnak, „Ez a hülye, minek akart gyereket, ha csak zavarja és fél tőlük”! Eszembe jut Csernus, aki legutolsó könyvében hosszan taglalja, sőt, gyakorlatilag az egész könyvét arra építi, hogy a nők nagy része azért akar gyereket, mert kong belül. Miközben elindulok itthonról azon töprengek, hogy én melyik is lehetek. Miért akartam egyáltalán gyereket? Mert szokás? Mert kaptam haladékot, hogy megtudjam, ki is vagyok, s hogy addig se szóljanak le, hát fontos nőt csináltam magamból? Bevágom a kocsi ajtaját, nem, én tudom, hogy mit akarok, van munkám, hobbim, mostantól még többet futok, eljárok a kozmetikába is, istenem, nem is emlékszem mióta nem voltam hasonló helyen. Keresek még egy fix melót és sokat fogok olvasni, a kert még soha nem volt olyan, mint amilyen most lesz! Keresek egy délelőtti nyelvtanfolyamot is. Felszabadultam. 

Ekkor elkattintasz, mert elfogyott a kávéd, s mert ez megint csak egy szerencsétlen nő siráma. Ma már, ha nem akarsz gyereket szülni, nem vagy nő. Sőt, nem csak nő nem vagy, gyakorlatilag ember sem. Mert tudatosan tervezünk gyereket, nevelünk, boldogok vagyunk mindentől, ami velük kapcsolatos, nyilvános fórumokon ömlengünk, hogy mi vagyunk a legtökéletesebb életet élő ember a földön. Persze néha tele a bilink, de hát kinek nem. A felszín alatt pedig szép csendben, mondom csendben elveszünk, s mire kinyílik az óvoda ajtaja, azt sem tudjuk, hogy valójában mit is akartunk. Reprodukálni magunkat? Ideális életet élni? Hol vannak az álmaink? 

Keresem a kulcsom, s a kezembe akad egy váltóbugyi. Elfacsarodik a szívem, hol az a kisördög, aki az egész napomat kitöltötte, most pedig két vadidegen nő arcába nyomja egész nap a vicceit, nekik nyiladozik, hozzájuk szalad, ha valami bántja? Lerázom magamról a dolgot, ez az élet rendje, majd te is megtudod ott a túl oldalon, aki olyan nagyképűen tolod a babakocsit. Nekem is van ám gyerekem, csak most nincs itt! Kettő is, én nyertem. 

Jól haladok a munkámmal, furcsán repülnek a mondatok. Nem szakít félbe senki, összefüggően gondolkodom. Nem, nem történhet meg még egyszer, hogy évekre rabja legyek valakinek! A Csernus meg dugja fel a könyvét, engem nem csak az határoz meg, hogy gyerekem van. Lassan mennem kell az oviba, még egy picit merengek a gép előtt. Milyen régi képek ezek a falon istenem, az ott mikori is? Panna 2 hónapos volt, már alig emlékszem, hogy milyen volt fogni. Soha nem fogok saját babát ringatni… Nem Csernussal van a baj, a nyomoronc génjeink teszik ezt velünk, az eszünk már mondja, hogy állj, de a biológia hajtana tovább. Nem kongok belülről. Élek. Újra teljes értékű ember vagyok. Nem akarok több gyereket. Pszt, csak neked mondom halkan, tíz év múlva azért mégis. "

Mi nők, olyanok vagyunk, hogy a legapróbb dolog is el tudja kenni a szánk szélét. Én különösen mélyre tudok menni apróságoktól és a Panna is tud tocsogni. Na már most, itt vagyunk ketten, dobálva a hormonjainktól, egyszer fent, egyszer lent. Általában ciklus, vagy pasi függvényében vagyunk az ívben. Sokszor egymást váltva, néha egyszerre. Az utóbbi a legkeményebb. Mert hogy itt él velünk egy pasicsíra, aki néha csak pislog. Volt egy erős hónapunk, amikor mind a kettőnkre rájárt a rúd. Egyik este egyszerre búsultunk a teraszon, elfogyott némi bor is, szárnyalt a filozófia. Emígyen:"Miért mondta, hogyan mondta, mikor mondta? Írjak? Ne írjak? Mit válaszoljak és most, vagy csak két óra múlva? Látta, de nem válaszolt. Látta és később válaszolt. Látta és nem azt válaszolta, amit akartam. Azt válaszolta, amit akartam, de most ez biztos? Ringy-rongy élet. Ringy-rongy férfiak. Ringy-rongy nők." Persze támogatjuk is egymást... helyzettől függően, de a világ ilyenkor ellenünk van, még ha nem, akkor is.

Egyik este, miután hazamentem, elvégeztem, amit kell, majd kibőgött szemmel kinyilatkoztattam, Andris, semmi baj, csak tudod, ha ti nemtörődömök vagytok, mi ilyenek leszünk, szóval légyszi, ne szard le a csajod fejét. Ez kábé azért volt nálam éppen, mert nem álltak ki értem a jogászbálon (Bridget Jones, oh jeah)(jó, egy kicsit azt hittem terhes is vagyok, de persze nem). Ezután leomlottam a minimax elé, amit nagyjából öt éve kutya nem néz nálunk. Volt egy mese, amiben eprek voltak, a másságról szólt, így az egyik eper, Laci, magtalan volt (a borítása, na) De milyen jó, mert könnyedén be tudott csúszni az alagútba, majd a főszereplő rajzfilmgyerekek, akik között volt fekete és ázsiai is, megbeszélték, látjátok, ilyen a másság, cseréljünk zoknikat, hogy lássátok, ha mások vagyunk, azaz felemás az zoknink, nincs azzal baj. Gyöngyszem volt, komolyan! De elkanyarodtam. Szóval könnyes szemmel néztem a minimaxon magtalan lacit, András nézte, ahogyan Panna bánatában a második szatyrot festi és harmadik aquvarell képét- még néhány bánatos hét és beindul a kézműves manufaktúra - szóval András elénk állt, miszerint:

- Elegem van belőletek, mi a jó bánat  bajotok van nektek állandóan?! Hol az egyikőtök bőg, hol a másikotok, de általában egyszerre!! És miért?! Szedjétek már össze magatokat! (már csak azt kellett volna hozzá tennie, dehát csak a csapat nem győzött)

Mi csak pislogtunk... izé... Remélem azért ebből azt építi be a kapcsolataiba, hogy megértő lesz a csajával...Szegény gyerek! Nem egyetemre, hanem a pszichológusára gyűjtök...

Kérlek ne küldjétek ránk a GYEVIT!

Komoly döntést kellett meghoznom a napokban. Választanom kellett, vagy marad a facebook a telefonomon, vagy a vazze... ajjjj. Mert a telefon ezer éves és nincs rajta elég hely, de mivel a messenger amúgy is rajta van, minek facebook? Ha van vazze, akkor meg sosem tévedek el! Szóval az lett végül, hogy az instagram maradt a fő exhibicionista vonalam, sajnos Panna szétröhögi rajtam magát, mert anyám, már senki nem csinál szelfit, csak te, vagyis én. Dehát ha a kutya nem fényképez, mármint engem... Na mindegy, ezt is hozzácsapja majd a gyermekkori traumák kezelésénél a pszichomókusnál. 

Egyébként, amikor múltkor kérdezte valaki, mi a szarnak kukkolunk tök idegeneket, elmagyaráztam neki, hogy miért és még magamat is megleptem. Van például az ötgyerekes amerikai nő, akinek most születtek az ikrei és az eddigi cukormáz élet, amire alaposan épített csomó márka, aki támogatta a csajt, szóval kezd szétmálani, vagy málni és olyan normális, kaotikus képük van. Látom, hogy milyen lenne, ha New Yorkban élnék...öt gyerekkel...cuki ikrekkel...

Aztán van egy holland házaspár, akik Afrikában élnek, de tényleg a fekete Afrikában. A nő tanítónő, az iskola vályog épületben van, ahol a padló döngölt homok. Az ebédet a homokban főzik, az állat benéz az ablakon és folyton olyan embereket keres a social mediában, akik tudnak támogatni egy-egy szorgalmasan varró, vagy ékszert készítő, nagyon szegény falubelit. A nő és a beach boy pasija örökbefogadtak egy fekete kissrácot és egy egyszerű, de álom házikóban nevelik az óceánparton. Kicsit európaibb körülmények között, mint az iskolájukban az élet, ahová úgy jár a fiával a nő, hogy derékig átgázol a folyón ruhában, mert a legközelebbi híd 40 percre van. Szóval látom, milyen lenne, ha afrikai tanítónő lennék...

Van egy leszbikus pár Ausztráliában, ahol az egyik lakberendező, a másik pedig valami designer. Született egy lányuk, Ophelia, aki valamelyik pasi barátjuk segítségével fogant meg. Az óceánparton élnek. Az életük csupa letisztult minimalizmus, stílus és girl power. Szóval látom, milyen lenne, ha leszbikus ausztrál lennék...

Követek egy teljesen összeégett nőt, aki a kinézete ellenére az egyik legnagyobb inspirátor. Nincs épp bőrfelülete, nincs rendes orra és szája, talán füle sem, és egy-egy  kezén két-két ujja van. Van viszont egy helyes férje, aki imádja és most született egy kisfia is. Bejárja a világot, hogy példát mutasson, hogy mindig lehet előre menni, felállni. Maratont fut és úszik is, sziklát mászik, látogatja a hasonló helyzetben lévő betegeket, vagy inkább túlélőket, előadásokat tart, szóval mi ez, ha nem maga az élet. Szóval látom, milyen lenne, ha túlélő lennék...

Van egy család, akik elhatározták, amíg picik a gyerekek, azaz nem iskolások, utaznak és utaznak, megállás nélkül. Apa ázsiai, anya tejföl szőke. Három gyerekük van, akik úsztak már bálnával, barátkoztak eszkimókkal, fekete és sárga gyerekekkel, láttak oroszlánokat 15 centiről. Körül utazták a földet. A látásmódjuk olyan széles, mint nagyanyám bugyija. Most megérkeztek, mert iskolás korba léptek. Szóval látom, milyen lenne, ha a családommal körülutaznám a világot...

Követek egy hippi anyukát. 7 gyereke van. És gyönyörű, laza, spirituális. Szóval látom, milyen lenne, ha gyönyörű, laza és spiri hétgyerekes anya lennék...

Van egy elvált amerikai anya, két kissráccal. Kiköltözött egy farmra, mindent egyedül csinál, csirkék, kecskék, kutyák, macskák. Gördeszkázik és hasonló a tetoválás a kezén, mint nekem  (persze olyan szuper karikája nem lehet, csak egy háromszöge van:)) ). Szóval látom, hogy milyen lenne, ha elvált, amerikai farmer lennék.

És még vannak egy páran. A világ nagy és olyan színes...Innen az Olga utcából is... Amit lehet, hogy valaki, valahonnan pont úgy követ, mint én...

Az anyaság minden nőnek jót tesz. Valószínűleg a férfiaknak is. Egy hete nem láttam a gyerekeket. Persze ráfér mindenkire, rájuk is és rám is, hogy egy kicsit külön legyünk, apukájuk pedig igazán megérdemli, hogy együtt legyenek. De akkor is... a nyár amúgy is olyan, hogy Andrisból például csak felvillanásaim vannak. Hiányzik. Panna is. 

Úgy volt, vagyis én azt gondoltam, hogy a két nyaralás között egy picit elkapom őket. Sütöttem, főztem, mondjuk inkább az utóbbi. És nem is lett olyan jó, pedig igyekeztem és már előre röhögtem, hogy valamelyik megjegyzi, hogy anya, mi ez már megint. Aztán a józan ész azt diktálja, hogy apjuknál legyenek, mert a holnapi napot nem tudtam elcserélni, így dolgozom. És inkább legyenek a kertben apával. Mert beszippantott a gyár, pedig alapvetően ott is alig vagyok most. Elbillent a balance, de persze ilyen ez a nyár, tudtam. És én is ilyen vagyok. Mindent teljesen akarok. Egyszerre és mindenből sokat. Ha pedig nem kapom meg, duzzogok, mint egy gyerek. Persze rám fér, hogy magam legyek, a hülyeségeimmel. Csak az van, hogy komolyan olyan vagyok ilyenkor, mint egy 16 éves. Esetenként 13. A lakás lehet odébb mászik (ma egy kicsit normalizáltam a helyzetet). Folyton hangosan szól itthon a zene ( a gyárban is, de az enyémet folyton lekeverik). Eleget vagyok másnapos. Közvetlenül előtte fesztelen és leginkább hülye kamasz. Ad hoc helyeken kávézom minden nap. Butaságokat nézek a neten, csomót olvasok és úgy csinálok, mintha ez mindig így lehetne. Folyik ki az ujjaim között az idő. Sosem növök fel... A gyerekekkel együtt leszünk majd örök kamaszok. Aztán az unokáimmal is. És sosem halunk meg. 

Ha valamit üzennék a lányomnak, unokámnak és megannyi lány utódomnak, ez lenne az:

Olyan embert válassz magad mellé, akivel nemcsak egészen jó, nemcsak félmegoldás, akivel nem azt mondod,  hm.. tulajdonképpen  jól működik, de... ! Válaszd, akitől érzed, hogy a vénáidban áramlik az élet. Akivel, ha melletted van, úgy érzed, bármire képes vagy, de ha éppen nincs melletted, akkor is! Olyat, aki felemel, akivel úgy érzed, hogy több vagy. Nem kevesebb. Aki mellett nem kétségeid, félelmeid, fájdalmaid és bizonytalanságaid vannak. Aki mellett nincs kérdés.  És ha ilyen még nincs, akkor várd meg!!! Soha ne élj fél életet!!

ui1: ha reggel megyek dolgozni, három helyen töltődök. Először az itteni kiserődél, ezért kerülővel megyek egyébként. Akár milyen pici az "erdő", sötét, átláthatatlan, olyan, mintha késsel vágtak volna ketté egy dzsungelt. A borostyán felkúszik a fatörzseken és ahogyan megyek mellette, legalább 50 másodpercet, azt képzelem, valahol Kanadában élek (ahol egyébként rengeteg őserdő van :DD ). A második a népliget - így hívják még? Azt hiszem, már minden elvesztette nép jellegét :D -, szóval a liget, ha dugó van, a tekintet folyton balra el a Hungárián. Ha köd van, imádom nézni, ahogyan beszűrődik a fény a fák között. Ha pedig süt a nap, egyébként is olyan, mint egy tündérkert. A harmadik hely a csepeli bevezető kishídon balra a Duna pici ága. Néha látom, hogy a prána a víz felett van :D

ui2: Végezetül pedig egy kis dalválogatás a, szexhez, b, érvágáshoz, c, érezni, hogy van szívünk <3

zene,zene, zene, zene, zene, zene, zene,

Gyerekkorom büntetése volt, ha a mamával piacra kellett mennem. Fizikailag fájt a közeg, a végrehajtott feladat, a csellengés, tolongás, szutyok és öregasszony kerülés.... Utáltam feszt sokáig, de a kor sok mindent kihoz. Ma arra ébredtem, hogy a piacon csacsogok egy bácsival. Krumpliról.Aztán kaptam csak úgy barackot, egy másik bácsi pedig elmesélte, hogyan pácolja a csirkemellet, aztán adott éppen akkor érkezett combot hátulról. Végül csellengtem, ahogyan régen anyám és felrongyoltam a cvekkerrel a negyedikre.  Kimentem a teraszra, hogy megnézzem a botanikus kertemet. 

Így ér körbe minden, egy újabb generáció, anyám lettem, muskátlival, piaccal, főzőműsorokkal. 

Azért persze van, amiben változtattam a családi vezéríven, de mondjuk a tesóm volt az első, aki belecsapott a lecsóba, mert ő márpedig nem és nem alkudott házassággal, konvenciókkal. Én egy picivel tovább mentem, mondjuk lehet, hogy sokszor nem önszántamból, de tartom magam az elveimhez. Minden áron nem kell pasi. Látszat kapcsolat. Mankó. Látványpékség. Csak ha érzem a csontjaimban, hogy na ez az... 

Nagyon rég óta érzem először, hogy most jó. És nem úgy, ahogyan azt korábban elképzeltem, totál az ellenkezőjeként. Úgy, hogy benne van a minden a semmiben, de kit érdekel. Sodródom tervek és elméletek nélkül. Magamhoz képest nyugodtan. Elégedetten. Elfogadva azt, ami van és nem azon pörögni, ami nincs és nem is lesz. És hát a amúgy is hmmmmmm :))))

Szóval szerintem minden ötös :)

A gyerekeim nagyok, okosak és szépek. Mindegyik. Panna természetesen kitűnő lett, asszem négy dicsérettel. Lehet, hogy öttel, de sajnos későn jött haza én pedig már dos alatt futottam. Andrissal megbeszéltük, hogy jóban leszünk a Pancsival, mert valamit csak tudhat :) Andris is tud valamit, de neki nem sarokpont a bizonyítvány. Valahol megértem, főleg úgy, hogy ami érdekli abban olyan zseni, mint az apja. A többi meg kit érdekel:) Szóval vele is jóban leszünk:)

Itt a nyár. És már most látom, hogy alig látom a gyerekeket majd, augusztus végéig teljesen kusza az életünk. Pancs leelőérettségizik és leviszem őket a Balcsira. Állítólag esni fog, de never mind, már megszoktam. Aztán apjuk visszahozza őket és el is viszi, aztán vissza Balaton, aztán megint apjuk. És így tovább. Néha próbálom majd elkapni őket félúton, amikor éppen nincs gyár, de így lesz ez szeptemberig. De szeptemberre sem gondolunk:) Csak ma van :DDDDD

Valahol elavult lehet már ez a blogolás, gyorsabban forog az agyunk, mint hogy alkalmat teremtve leüljünk és megírjuk azt, amiről azt hittük, hogy majd leírjuk. Megint elfelejtettem, amit ide szántam, csak arra emlékszem, hogy frappáns lett volna és rövid:DD

Lassan egy éves a tetoválásom. Mindig szerettem volna egyet és mindig, mire kitaláltam, megszerettem és bátorságot merítettem volna, kiment a divatból. Aztán a legutolsó nem, még ma is, ha ránézek, azt érzem, telitalálat:) Persze a tetováló srác biztosan nem így gondolja, amikor egész karokat, hátakat borít be műalkotásokkal, anya pedig berongyol hozzá két gyerekkel és mindkét kezében bevásárlószatyorral.... hello, egy tetoválást szeretnék. És megvan már a terv? Ó, persze. Akkor gyere, üljünk le, beszéljük meg. Srác fel van készülve mindenre - eközben András hátul szörnyülködik, hogy neee, mert a tetoválás mennyire ciki - cvekkerek oldalra, pasi elé ülök. Szóval mit szeretnél? Egy karikát. khm, ok. Biztos vagy benne? Teljesen. És legyen benne valami? Dehogy. Mi lenne benne egy pont? Az már egy mell. És mit jelent? - itt hosszan kitértünk az univerzumra. De azt legalább megbeszélhetjük, hogy mekkora legyen és milyen vastag? Mint egy húszas és vékony... Sóhaj... Az van, hogy ilyenkor az időpontot veszem fel és megrajzolom a mintát, kinyomtatom, hogy szokják a kliensek addig... szeretnéd? Persze. - egy másodperc múlva egy fecnin egy karika... Tessék. Nézegesd...

Azóta néha eszembe jut, hogy szeretnék még tetoválást, de ennyire minimalista, engem jellemző dolgot nem tudok kitalálni, talán egy csíkot az alkaromra. De ez már sok. Szóval szeretem. Még akkor is, ha kilencvenkilenc százalékban a karika tojás. De az enyém:)

Ha lenne időm, akkor biztosan írnék magunkról is, de tulajdonképpen azért nem írok, mert amikor minden sínen van, nem nagyon van ingerem ezt leírni. Egyébként milyen hülyeség, nem, hogy a jó pillanatokról csak ritkán számolunk be. Na mindegy. Egy dolog nem fér a fejembe!! Az Origo címlapját valamilyen pervez indíttatásból szinte minden nap lefotózom, mert nem hiszem el, hogy ilyen 2018-ban megtörténhet!! Újságíróknak nevezett emberek, cikknek nevezett betűhalmokat írnak fogalmam sincs kiknek? Van, aki ezt olvassa? De ez mondjuk kevésbé érdekel, mert aki elhiszi azt a sok demagóg, buta szart, ami minden sorából árad az oldalnak.... a legnagyobb kérdésem mégis az... ezért valakik pénzt kapnak?? Komolyan megérett az emberiség, ha nem is a pusztulásra, de egy komoly frissítésre...

Mivel annyira jó idő volt, fogtuk magunkat és lementünk a Balcsira. Igazán úgy voltam vele, hogy letojom, ha fél méter hó esik, akkor is megyünk, mindenen át, mert menni kell, kiszabadulás, mini utazás, mittudomén. Amikor leértünk és bevettük a házat, akkor realizáltam, hogy nyár óta nem is voltunk, és hiába esett végig az eső, aztán a hó, mi beledőltünk a szokásos nihilizmusba. A házat egyébként egy tó vette körül, annyi a víz a kertben, hogy halak simán megélnének benne. Ette bánat, mindössze annyi dolgunk volt, hogy együnk, olvassunk és aludjunk. A tervet teljesítettük. És hiába van lehetőségünk ilyenkor annyi szobába elvonulni, ahányan vagyunk, mert végre van szabad tér és ezer szoba, mi ültünk feszt együtt, sőt még aludni is két kupacban aludtunk.

Mostanában hetente 2-3 könyvet kivégzek. Nem is tudtam eddig, hogy mennyire hiányzott, hogy elmerüljek és átmossanak mélyen valaki másnak a gondolatai, érzései, történetei. A Régimódi történetet  olvastam hétvégén, letehetetlen. Hányféle élet, félrecsúszott, félig élt, hiába remélt, de mégis úgy ahogyan van, egész... Mindenkinek megvan a maga elhibázott álma, elbukása, de a lehetősége is újra és újra. Aztán végül mégis csak ugyan oda jutunk...Eszembe jutott, vajon Panna mit adna tovább belőlem. Mennyire lenne szigorú és látná-e bennem a sok elhasalásom ellenére az örök gyereket, aki nemcsak sír, de újra és újra elhisz mindent, rácsodálkozva naivan mindenre.

Voltunk színházban is. A három nő, anyám, Panna és én. Olga, Mása és Irina, Örkény Macskajátékát néztük és ezzel is ugyan oda jutottam végül. Mindenki viszi a puttonyát , így, vagy úgy, de ugyan az van benne. Mindegy, csak szeressenek. Mindegy, csak szeressünk. Az utolsó pillanatig...

negyven fölött minden nap ajándék. Az van, hogy elhatároztam megint, hogy mozgok. Már régóta sírtam bent egy futógépért és lett, az úszással pedig úgy vagyok, hogy nem szeretem, de jó abbahagyni, ráadásul a szauna mit sem ér ha nem vagyunk vizesek és megúszottak. Így belecsaptam a lecsóba, kombinálva ezt a két dolgot. Most nekem nem annyira jó, mert be vannak gyulladva az ízületeim, a szokásos vállfájdalom, nyak és csukló és ha ez az öregkor, inkább ássanak el. Ülök a kicsifiúkkal bent, talán 25 még egyik sincsen. Röhögünk, Viki, neked fiatal pasi kéne, de tényleg. Én meg néztem rájuk, miközben kenegettem magam a reumakrémmel.

rajzoltak a postaládámra a nevem mellé egy f@szt. Rendesek, mert az én nevem, nem a gyerekekéé mellé. Azt mondtam Andrisnak, ne aggódjon, az egy repülő....

Prágát egyébként végig csináltuk, Pannával olyan párost alkottunk, hogy ment minden, mint a karikacsapás. Andris is legjobb formáját hozta, amit mi megterveztünk és levezényeltünk, zokszó nélkül végigcsinálta velünk. Az egyébként passzív kamasz szó nélkül járt végig 4 zsinagógát, egy zsidó temetőt, két bazilikát, két múzeumot csak egy nap alatt és másnap sem tiltakozott egy hasonló kultúr vágta ellen. Egyébként teljesen megértem a leszbikusokat, mi, két nő vita nélkül valósítottunk meg mindent, együtt, egyfelé nézve, de sajnos a világ úgy működik, hogy kell hozzá a tesztoszteron. Tulajdonképen csak egy apró kis hibát vétettünk, az összes kulcsunkat a szállodában felejtettük távozáskor....never mind...

jó, azért annyira nem kell nagyképűnek lennem, például a hétfő délutánunk miatt. Andrissal suliból hazafelé bementünk enni az ikeába, ahol egyszer csak úgy éreztem, nekem vennem kell egy akkora képet, mint a nappalink fala New Yorkról. Szépen hazavittük, vettünk hozzá megfelelő sínt és bíztam Andris csírájában elrejtett férfiúi gyakorlatiasságában, azaz Andris, jól nézd meg, hogy néz ki, mert neked kell összeszerelned. Nagyon felelősségteljes volt. Hazamentünk, csatlakoztam a női egységhez és nekiállítottam Andrást szerelni. A három nő, Olga, Mása és Irina eközben készülődött, mert Pannának shoppingot ígértem, ruhák, hát persze. Anyám felkapta a micisapkáját, Pannával pedig egy emberként vetettük rá magunkat, a földön szerelő Andris feje fölött, hogy te aztán ebben nem jössz, nem ülsz a kocsiba, és egyáltalán. Innentől kezdve egy hosszabb süvöltés következett, András csak szerelt némán.Vásárlás után aztán megmondtuk Andrisnak, aki birka türelemmel csavarozgatott otthon - miért kell egy kurva képen annyit szerelni?!-  míg mi ruházkodtunk, hogyan kell szerelni igaziból és összeállítottuk a képet a sínnel teljesen fordítva. Látod Andris, így kell:DD Majd üvöltöztünk egy sort, gyerekek kicsit dobálóztak, körbekergetve egymást az egész ebédlőt beterítő kép körül. Szétszedtük. Újra összeraktuk. Kiabáltunk. Röhögtünk. Igazából lehet, hogy cigányok vagyunk :DDD

Voltam szülőin. Már régen voltam, de most három órát lehettem végre a nagy magyar anyák között, erről az autentikus programról egyébként tavaly ki is fejtettem a véleményem és majdnem húszezren olvasták, szóval már tuggyátok. A lényeg, hogy mivel Panna is és több tizenegyedikes előrehozott érettségit tesz, pölö angolból, megtanítottak pontokat számolni (minden honlapon fent van). És néhány tanácsot is kaptunk (úú nagyon komolyakat, mert akiket a lábjegyzet érintett, biztosan sosem nézett utána...), megfejelve némi fordulatos történettel (én gyerekem, ő gyereke, mi gyerekünk egyszer már...). Aztán a saját ofő is tartott egy külön szülőit, szerencsére hozott öt kiló házisütésű kenyeret is, amit elmajszolgattunk, felírtunk néhány dátumot és megbeszéltük, hogy csóri gyerekek mennyire túl vannak terhelve. Majd letöröltük a morzsát az asztalról. És szégyelltem magam erősen, remélem a többi szülő is, legyen bármilyen munkájuk. Például én a sokszor 14 órás napi adagommal. Például az ofő, akinek hol van ideje 5!! kiló kenyeret megsütni (ha nem jönne be a suli, mehet péknek), dagasztani, keleszteni (egyébként fogok tőle kérni kovászt). Mert csak röpködtek a faktok, szintek (emelt és közép), átlagok, versenyek... Panna elmegy májusban előrehozott érettségizni középszinten. Aztán szeptemberben elmegy egy előrehozott emeltszintű érettségire. És jövőre elmegy a normál időben tartott érettségire. Aztán felvételizik. WÁTÁFÁK???És még sorolhatnám, hogy mennyi mindent csinál, s néha tényleg úgy néz ki, mint egy kiégett negyvenes. Sokszor mondom neki, hogy ennyi tanulással egy diplomát simán kaphatna, de most tényleg.... Miért csináljuk ezt velük?? Már megint bősz vagyok és lassan kölesgolyós, fejkendős anyaképet vetek ide a monitorra, pedig nem. F@szkivan, hogy túlhajtuk őket egy idióta, túlpörgetett, élhetetlen jövőkép miatt.

ui:mindeközben az édesanyja, vikike, ma nagyon gondolkodott az autóban, a Hungárián, ahol a fél életét éli, hogy hmm, idén enyhe tél van-e. Vagy lehet, hogy annyira nem, végülis fázott eleget. De tavaly jobban fázott...Ezt mindenképpen meg kell kérdeznie az anyukájától...hogy hideg, vagy enyhe tél van-e idén... És kinézett újra a szélvédőn, ahol legalább a nap besütött, így fotoszintetizált egyet....

az van, hogy a szerelem egyébként végtelenül egyszerű. A szerelmem nem te vagy, hanem én, és újra megtalálom magam benned, aztán benne is és megint benne. Csak valahol mindig elbillen és felkavarodik, amikor bonyolítjuk, felkavarjuk, kidöntjük, és borul az egész ránk meg a mindenségre. Akarjuk, nagyon akarjuk, aztán kibújik a húsból a lélek, és már muszáj észrevenni, hogy te nemcsak én vagyok és jön veled a hús is a lelked pedig a te lelked nem is az enyém. És aztán nem akarjuk. Mert azt hisszük, hogy kurva bonyolult, és bassza meg ez fáj. És akkor még akarjuk egy kicsit, mert az még megvan, hogy ebbe beleremegett minden, de az egészbe felséggel ülünk. És féltjük magunkat, keressük inkább megint másban az ént, amitől meghasad a mag.

Szóval a szerelem nem ez. Mert a szerelem egyszerű. Rád nézek és látom benned magam. A francokat, nem magamat látom, hanem egyet nézünk, egyfelé, olyan lelininstán a tavaszba, kendővel a kézben, de érted. Egyébként pedig minden más pont teljesen mindegy. És a szerelem az, amikor nem félsz, nem gyanítasz és remélsz, hanem zsibongsz és érzed, hogy lüktet benned a tejút. Akkor vagy szerelmes belém, ha ülsz a dugóban, pont negyven perce már és amikor nézed az elválasztósávon a gazt, észreveszed a pipacsot és az én vagyok neked. És a műszerfalon a bordó berakás a kocsidban, na az is én vagyok. És a pár a pirosnál, akik csókolóznak, az is, te meg én. A szerelem az, ami ennyire egyszerű. Az összes többi nem az. Csak éhség.

Legszívesebben fognám a gyerekeket és elvinném őket Afrikába! Vagy Svédországba! Tök mindegy, de oda, ahol nem ez a kibeb@szott rendszer van, ahol egy tetves, telibecsűrt szóbeli felvételi jelentkezéshez nem egy ostoba, túlbonyolított, használhatatlan programot kell alkalmazni, aminek le kell tölteni a használatához egy 16!!!! oldalas útmutatót!!! Anyád!!!

És igen, Andris tipikus második gyerek, ahol már merem neki azt mondani, hogy eszedbe ne jusson Egri csillagokat olvasni, max. néhány fejezetet, a többit hangoskönyvvel!! Ezek normálisak?? Olyan gyerekeknek adják a kezükbe, akik amúgy sem olvasnak, még kiváló regényeket sem, nem ezt a 150 éve kikopott, tartalmában a mai gyerekeknek teljesen értelmetlen, 500 oldalas rághatatlan szart???!!! Egy órát hallgattam vele hangoskönyvön, nem volt agysejtem, ami kapaszkodott volna a sztoriba. Miközben amúgy is azzal küzdünk, hogy tegye már le a konzolt,telefont,gépet, stb, olvasson néha, erre ennek a feltolt ingerküszöbű generációnak még mindig ilyen könyveket adunk, amikor csírájában determináljuk a könyvhöz való viszonyukat. HALLO! SOHA NEM FOGNAK ÍGY OLVASNI!!!!! Néhány fejezet Gárdonyiból és még 10 év múlva is görcsbe fog ugrani a gyomruk, ha azt mondjuk könyv... Egri csillagok.... (én olvasok, csak úgy tudok elaludni, ha előtte legalább megfogom a könyvet, ha ki már nincs is erőm nyitni. De az Egri csillagoktól kiver a víz.) És még mindig itt tartunk!! Idióta, dilettáns ország!!!

ps: nagy a feszkó, mert: a, menstruálni fogok (ennek legalább ketten, nagyon fogunk örülni), b, holnap Prága, nincs GPS-m, szar a kocsiban a töltőm és a havi netem le fog merülni, mire kiérek, így vaze sem lesz, ezért lehet, hogy Koppenhágáig megyünk véletlenül. c, a jó szexből sosem elég.   A megfelelő válasz aláhúzandó!

Vadidegenek vadidegen ismerőseit starkingolni a legnagyobb! A vasárnap reggelt munka előtt azzal dobtam fel, hogy a New York Times-on olvastam egy cikket, amihez olvastam a kommenteket is. Volt egy csaj, akire kíváncsi voltam, hogy ki az, mert jót írt, így rákattintottam. Aztán megtaláltam az anyját és rákerestem és végignéztem az életét, hosszan képeket nézegetve. Baszki!! Amerikában, egy átlag ember, már a negyvenes években úgy élt, mint nálunk még most sem. Olyan fényképek vannak a családi albumokban, így a fb-on is, amik nálunk nem készülhettek 1945 körül, amikor anyámról, csak megsárgult, világháborús hangulatú és minőségű, ritkaságnak és persze kincsnek számító képeket találok csak. És mondjuk apám kisbabakoráról nekem nincs is, vagy csak egy valahol, mert hát 41-ben, érthető, akkor még csak a búcsúban lőtték olyan durranóporral a fotót. Amikor Amerikában színes kép készült a nagymamáról fiatalkorában, ahogy menő kocsi előtt áll csípőfarmerban!! Na!

A gyerekeim egyébként két külön univerzum, és nagyon nehéz egyikből váltanom a másikba. Panna olyan szintre jutott, OKTV, Bolyai, művészettörténet, tanári karból csodálók, szóval csak nézek és szavam sincs rá, mert hogy ügyes vagy és büszke vagyok rád, az semmi. Aaaah! Andris meg egy másik világ, ahogy cipeli a városon át, ide-oda a neki fontos dolgokat. Fél gyereknyi madáretetővel rongyolt be az előkészítőre egyedül a városba, majd vissza. De a legszebb az volt, amikor egyedül hazacipelte a suliból lomizás után az isten tudja hány literes, de mindenképpen kurva nagy befőttesüveget, egy tucat fonalat, egy másfél méteres ikeás henger tárolót, valamint egy kemény kötéses lakás kultúra 1971-es gyűjteményt. Imádom őket.

Két hét múlva megyünk Prágába. Izgulok. Olyan jó lenne, ha lenne velem egy felnőtt. Aztán eszembe jut, hogy ezt mondja magában a Panna is..., hogy jó lenne, ha lenne vele egy felnőtt:))))

Ezt egyszer vissza fogom kapni Andristól. Az egy dolog, hogy nők között él és ugye a férfikép... de a szünetben most egy kicsit túltoltuk. Szóval végignéztünk 6 rész Háború és Békét... szinte fékezés nélkül. Egy Anna Kareninát. Voltunk baletten  a diótörőn, amit részben az orosz társulat játszott... Ehhez képest az, hogy tegnap este átjött a szomszéd pali egy tálca sütivel és ott is marad egy hosszú eszmefuttatásra, miközben rajtam csak egy harisnya volt és egy kardigán, ezt pedig akkor vettem észre, amikor elment... szóval semmiség. Gyermekeim. Most kérek elnézést....

megtaláltam hangoskönyvben megint a bridget jonest, és hát van olyan, amikor egy agysejtem működik és hallgatni kell, konkrétan sütés közben. Nagyon régen, még pöffeszkedő házas koromban hallgattam és az valami más dimenzió volt, szánalom és mese kívülről nézve. Na már most, ahogy hallgattam és bontakoztak ki a szituk, rájöttem, hogy alámentem bridget Jones szint alá!!! Komolyan! Annyira megdöbbentem, hogy a túlélésre játszva nem is merek belegondolni, csak passzolom. És abba kell hagynom, abba kell hagynom, abba kell hagynom.... Tényleg van olyan, hogy érzelmi lejm, mind a két oldalon... pfujj... hovatovább azt kapjuk, amit megengedünk, így gyííííííí. (sírószünet)

faszki megírtam egy hosszút és nem mentette el...Mert ez a karácsony, így vagyunk darabokra esve, dehát hol is van az újdonság.... Reggel megyek, vagyis jövök, késő este kilenc után jövök (megyek). A gyerekeket elvinné a GYEVI, ha mama nem lenne, de még így is félek, hogy egyszer kizár a lakásból a család. Szóval az van, hogy még mindig és persze miért ne így lenne, fordítva ülünk a bringán, a nagy szent karácsonyi maszlagban leszarunk mindent és mindenkit, leginkább azokat, akik miatt gürizünk, hogy legyen pénz (meg zene és tánc). Gyújtottam otthon abban a három órában, amikor múlt héten egy időben voltunk otthon a gyerekekkel gyertyát, meg fellógattam a girlandot és minden csupa féény meg csillogás, hosszú órákat szólt az all I want for christmas és a last christmas és bubble meg sinatra. Aztán mama kitette az ebédlőasztalra az adventi koszorú mellé a savanyúságos vödröt, amit megteker óránként és annyira cigány, de oda se neki, mert savanyú az kell:))))) és akkor elengedtem a karácsonyi dekorálást és hangulatot, mert megadtam magam a funkcionizmusnak.Majd jövő héten sütök valami felejthetetlent...

Januárra szerveztünk egy három napos Prágát a gyerekekkel. Elvileg ez a karácsonyi ajándéka Pannának. Gyakorlatilag is, idén így nem kap takarót és dán nyelvkönyvet. Az utazást sikerült beszervezni Andris felvételijére, a Kata tanfolyamára és már előre látom, hogy a következő években eltévedős, összekeverős és félreértős sztorik melegágya lesz ez a három nap. Nem baj, a közös élmény összeköt :DD

Idén még nincs karácsonyi kívánság üvegem, de hamarosan megtöltöm cetlikkel. Tudjátok, a szokásos. Legyen sok szex és nevetés. La passion:))))))

come back, oh yeah:)))) az igazság az, hogy nagyon nyomasztott a lelkiismeret, mégis csak nyomon tudják követni az utódaim, hogy a köbüki milyen burleszkben játszott. Én például nagyon örültem volna, ha valamelyik felmenőm gondolatait elcsíphettem volna, de egye bánat.

Szóval az van, hogy minden ötös:)) Jó, persze a munka még mindig sok, és én még mindig vikike vagyok, aki 2 havonta szerelembe esik, meg kétségbe és hetente váltom meg a világot és felváltva sírok és nevetek magamon de most (is) nagy elhatározást tettem. Nyugodtság, komolyság (brhhhhmuhaha), zárt lábak, nem rohanunk sehová, az elmúlt vad fél évből tisztulás:)))))))))))))))

A gyerekek szépek és okosak, Panna szerintem az érettségi mellé kap egy diplomát is, vagy kettőt, de nem baj, majd az öccsének odaadja, aki viszont linkel konstans. Az utóbbi készül a felvételijére, a készül persze erős túlzás és azt hiszem, az esélytelenek nyugalmával célozzuk meg természetesen az ország legjobb gimijeit, mert bunderas nem alkuszik:) és egyébként neki mindig minden bejön:)

ui: ülök a munkahelyemen, áll előttem az egyik kollééééga, reggeli csitcset, az agykapacitás még mindig ez: agyfasz, ja herélnek itt, mi a fasznak.... mennének a retkesbe, de geci, vágod....

Anyám büszke lenne rám:DDDDDD

Rock'n' Roll

ui: ÉLJENEK AZ ANDRÁSOK:) Újabb lego adventi naptár:))))

... én kikapcsoltam magamat, hogy valahogy legyen. Kikapcsoltam a felesleges gondolatokat, a szívemet, lenyomtam a kreatív flow-t, kihúztam az áramköröket a feszkóközpontból, gyökerestől téptem ki a dühöt és a csalódottságot és a terveket is. És ebből táplálkozunk itthon, esszük reggelire, ebédre, vacsorára. Esszük a húsomat, kipiszkáljuk a húsból a lelket - lovasi biztosan tudta már akkor is - és ha már nincs, esszük, ami maradt, ha pedig már nem kell, hát letolom a torkukon. És ebből kívülről semmi sem látszik, egyik láb előre, a másik utána. Néha aztán rájövök, engem tulajdonképpen senki sem árult el... én árultam el magamat...

sosem gondoltam, hogy egy fog egyik napról a másikra elkezd egyszer csak kurvára fájni, főleg, hogy lukat sem látok rajta. Azt meg plane nem gondoltam, hogy egyszerre öt fog tud fájni, csak úgy, dafke. Az ilyen egészségügyi dolgok kezelése több lépcsős szokott lenni nálam, és mondjuk pont a fog az, amivel az első lyukgyanúnál rongyolok a fogorvoshoz, nehogy végül valami zöldcsempés horror ügyeleten kelljen egyszer hajnalban várnom. Szóval végig szoktam a fájdalomszintek alapján gondolni, hogy akkor mit csináljak, algopirin, vagy algopirin, de most nem nagyon volt időm ezeken gondolkodni, mert egyszer csak a fél fejem bedurrant, és képtelen voltam lokalizálni, hogy most akkor melyik fogamat szeretném azonnal, kézzel kihúzni, mert baloldalt, felül mindegyiket. Vagy az is jó érzés lett volna, ha egy vésővel éket verek valamelyikbe és akkor kijön onnan, aminek jönnie kell. A fogfájás meg olyan, hogy nem nagyon lehet túllátni rajta, én meg ültem bent a gyárban és kapkodtam a telefonokat, meg fogadtam az embereket és gondolom a fejemre kiült, hogy egy tizedmásodpercen belül ölök. Ez csütörtökön volt, a fájdalomingerem szerint reggel fel akartam hívni a szexi beach boy fogorvost. Éjjel arra gondoltam, hogy ha tehetném, már éjjel is felhívnám, sőt, azonnal kezeljen, ahogy kell, de persze bennem volt, hogy ez nem is olyan fogfájás, amit ismerek. És majd beülök a székébe és amikor azt kérdezi, hogy melyik fáj, akkor azt mondom, hogy nem mondom el, találja ki, amúgy meg nem tudom. Aztán reggelre elmúlt, ilyet sem hallottam még, de délután visszajött. És mivel péntek volt, és hiába hívogattam a beach boyt, nem akart engem, kisebb pánik lett rajtam úrrá, hogy mi a szart csinálok hétfőig, ha tényleg beüt a mennykűűűű. Éjjel nem aludtam és próbáltam úgy szenvedni, hogy anyám meg ne hallja. És közben a pánik fokozat kúszott fel bennem, elhagyva a sztereotípiámat, miszerint én ügyeletre soha nem megyek, mert az egyenlő az ápolatlan fogak, a gondozatlan szájhigiénia és a soha nem megyek fogorvoshoz elismerésével, mert a fog az szent. Hajnalban azt gondoltam, leszarom, hétfőn addig állok a beach boy ajtaja előtt, amig meg nem szán és időpont nélkül beenged. Utána arra gondoltam, hogy másnap megkeresem az első ügyeletet és megmutatom. Majd arra jutottam, hogy nemcsak megkeresem, de könyörgök, hogy húzza ki az összeset baloldalt felül, mert már azt is leszarom, ha foghijjas leszek örökre és azt is, ha fájdalomcsillapító nélkül csinálja, puszta kézzel. Aztán valahogy elaludtam. Reggelre elmúlt, csak a halántékom fájt és az orrom töve. Kicsit szuttyogtam is. Végül kifújtam az orrom és a zsepi látványtól lezsibbadtam. Volt ott minden, amit most nem akarsz elolvasni, de leginkább vér. Azóta csak az arcom feszít. Három hetes influenza és szövődménye, én így szeretlek.

A sztori egy mondatban, fájt a fogam, de csak arcüreggyulám van :DD

Az elmúl napokban bepótoltam a szülőiségem, szülőiken ültem, legalább hármon - és ezt matekozd ki, hogy csak két gyerekem van, hogyan. Rettentően utálom őket, nemcsak azért, mert időrablás, hanem mert a képmutatás melegágya is. Mindegy, zsínórra fűztem a két gyerek kétirányú iskolai életét. Ha jól számolom, ez már cirka 15 éve így megy és attól függetlenül, hogy ahogy nőnek és mondjuk egyre jobb sulikba kerülnek viszonylag szűrt a közeg, attól még nem lesz jobb egy szülői sem. Én passzív-agresszívia nagykövete vagyok általában ezeken, vagyis voltam, mert azért az elmúlt években megtanultam mosolyogni, mosolyogva hallgatni és szerencsére mindig akad egy-két szülő, akivel összecsillanunk a figyelő hallgatásban. Ilyenkor jövök rá, hogy mennyire magányosak és elszigeteltek az emberek. A szülő, aki baromságokat kérdez újra és újra, csak azért, hogy figyeljen rá valaki és meghallgassák. A szülő, aki vérge kiöltözhet és fontos lehet a gyerek által. A szülő, aki rózsaszín tüllszoknyában jön szülőire. Olyan szülőire, amiről lehetne egy 1500 karakteres levelet körbeküldeni. Na mindegy is, mivel pozitív vonalon vagyok mostanában,  - hát látod :D - szóval magamban még dícsértem is Panna ofőjét, hogy vérge..., milyen normális...milyen jó ránézni...milyen kiegyensúlyozott, szóval rendben van.

Aztán Pancs hazajött, hogy volt ez az ofő beszélgetés, mindenkivel egyesével, mert hát most van a fakt választás is és valamit biztosan tud segíteni ez a kiegyensúlyozott asszony. És képzeljem el, a fakt választást fél perc alatt letudtuk (itt jegyzem meg, ezt én is megtenném, a héten hoztam egy olyan szabályt, hogy semmi fa...-val kezdődő szót nem ejthet ki a száján - f@szomat sem? - nem hát  ). Szóval a második percben rátért ez a spirituálisan fejlett nő Pancs volt barátjára, hogy ezt mégis miért és hogyan, hát nem gondolt ő a volt barátnőre - nézett nagyot P, a már szintén volt barátnő - és hát nem tudja, hogy házinyúlra nem lövünk? Ez utóbbit egyébként itthon is látja a gyerek, hogy milyen a házinyúlra való lövöldözés, szóval mesélhetne a bölcs asszonynak eleget, annak, aki egy teljesen elferdített sztorit mesélt Pancsnak a saját kapcsolatáról, majd kifaggatta egy másik osztálypletyka végett, mit tud és mit gondola róla, végül, hogy mit gondol magáról, mármint a tanárnőről, hogyan bánik P volt pasijával, igazságos-e. A lányom pedig ismét megvillantotta mennyire bölcs, egy mondattal próbálta helyre tenni, mi az igazság, majd hagyta a francba. Szóval be sajnos nem mehetek, hogy ha már pletykálni akar a kedves tanárnő, akkor azt tegye meg velem, ne a gyerekkel, és ha már kényes húrokat pendít, legalább kérdezze meg töle, hogy ő hogyan van egyébként, rendben van-e, én meg majd mesélek neki olyan sztorikat, amiktől ketté áll a füle, az elmúlt öt évemet, csak nagyvonalakban mondanám, hát szem nem maradna röhögéstől szárazon. Szóval Panna megfenyegetett, hogy nem üthetem bele az orrom és kuss. Hát jó, a konklúzió pedig az, amit valahol már eddig is tudtam, hogy a tanári pont olyan, mint bármelyik más iroda. Egyébként is mindenki mindenkivel és mindenkiről, de azért mennyire gáz már, hogy a gyerekek dolgaiban is tövig turkálnak, indiszkréten.

Egyébként mindenki felépült. Mondjuk P-n a virus sem fog, ő kimaradt a jóból, de bent, a gyárban, majdnem százszázalékos lett a lokális lefedettség. Vasárnapra már eléggé szontyolodott voltam, nemcsak én, a többiek is, akik vagy már gyógyultan szívtunk bent, vagy betegen, de mindenképpen untuk. Egyébként unom a telet. Tényleg nagyon, hiányzik a napfény, elég a szürkeségből és a sötétből. Még egy hónap. Legalább, hogy elinduljunk a fény felé. Mondjuk a tavaszhoz mindig türelmetlen vagyok, de akkor is. Nyarat!!! Most!!!

az van, hogy dunsztoljuk a vírusokat és a bacikat, egy kupacon vagyunk és gyógyulunk, vagy valami olyasmi. És eszembe jutott, hogy már megint manifesztáltam, amit akartam. Hétvégén volt az olasz buszbaleset a csomó gyerekkel, amin pörgött a media, meg tényleg mindenki. De persze teljesen érthető, minden szülő rémálma ütött be, hogy elengeded a gyereked és sosem jön vissza, így aki szülő, azt most triplán gyomron vágta, hogy igen, ilyen bizony van. A kamaszokat meg azért, mert kicsit rájöttek, hogy nem halhatatlanok, szóval bárhogyan is, azt mondogattam magamnak, hogy csak itthon legyen mindegyik és ölelgetem őket feszt. Hát most itthon vannak, ha 38 csak a láz, örülünk. Visszatérve a szinyeis balesetre, mivel az én sulim volt még jobban beégett, szóval felsejlettek az emlékek, ahogy huszonéve is a sítáborok központi kérdése volt, hogy ki üljön elöl, mert a buszsofőr folyton kókadt, majd elaludt és mindig beosztottuk, ki tartsa ébren dumával. Nem is értem ezeket az éjjeli túrákat... És eszembe jutott az is, amikor néhány éve P-t integettem el egy művész táborba, ami körül nagy volt a "magaszt" meg a szellem, wao,  és a vezető nő a busz indulásakor elénk állt, mármint az integető szülők elé és így búcsúzott: Isten segedelmével elindulunk és reméljük éppségben megérkezünk" és akkor, ott úgy királylányosan belemásztam volna a képébe, hogy ne isten segedelmével érjél oda velük b@zmeg, hanem minden felelősségeddel és felkészültségeddel, amivel megbíztalak. na. 

Ma lebontottam a fenyőt. Jó időt futottunk, mert volt, hogy február végéig kerülgettük, most kislakásban ez külön kihívás. Mert az rendben, hogy műfenyő, de a díszek már  kókadtak és olyan oktalan volt, meg minek. És a fenyőről egyenesen át tudom húzni a sztorit, hogy mi lesz, ha egyszer tényleg lesz kutyánk, ami nevelő szándékkal A-nak a legjobb lenne, de az igazi agyf@sz végképp beütne. Minden szinten, pedig a múlt hét nagy kérdése egy kicsit nem is az igen, vagy nem, hanem a milyen volt. Ma reggel pedig láttam, hogy mivel mindenki jobbra balra dől betegen, hát ki lenne, aki reggel a fagyban és a zimában kutyátsétáltatna... na ki... hát a Panna, mert ő a legalázatosabb a családban:DD  Vele meg csak nem csinálom meg:)

ps: imádom a gyerekeimet. Komolyan a legjobb munkát végeztük velük, minden elfogultság nélkül:)) És egyre jobban biztos vagyok benne, hogy a legjobb dolog, hogy korán szültem. Így, vagy úgy, de teljes minden:)

Szóval van orosz könyv rajongásom, és most már skandináv is. Persze régebben is volt, de most picit beszippantott a norvég, dán... persze nagybetűvel. Így amíg a dán krimit kivégzem, spirónak várnia kell, na tessék, új év, új erősségek és önmegtartóztatás. A héten egyébként bejártam koppenhágát és oslót, még boltokba is betértem, a gyárban meg szét röhögték magukat, hogy ilyen az olcsó utazás, google street view... Hogy is van, összecsengnek dalunkban a sorvégek, leszünk mi még dános is, meg norvégek...

Már régóta gondolkodtam rajta, vagyis fogalmazgattam, hogy mi az, ami a leginkább hiányzik az elmúlt pár évemből és tegnap rájöttem. Lehet, hogy túl sok inger ért, ami inkább volt kultúra, mint más, de belém mart, hogy agyhalottakat csinál velünk ez a színes, szagos, gyors és hangos, de mindenképpen papír és eldobható világ. És leírva ez így szétrágott sztereotípia, pedig ha hirtelen egymás mellé kerül, tegnap pedig egymás mellé került a két pólus... szóval mi lesz veled ember!! Lélektelen és gondolatoktól mentes világ. 

Szeretem a gyárat, minden fertőzésével együtt. Viszont az tény, hogy hülyülök, mióta ott vagyok. Tartom a sáncokat sok minden körül, és az is biztos, hogy jót tett néhány dologban, hogy olyan helyen és emberek között dolgozom, olyan világban, tempóban, hőfokon, amiről elképzelésem sem volt korábban. De hiányoznak a nagy beszélgetések, még ha van, akivel időnként meg van, akkor is. Hiányzik az agyamnak az összetettebb munka, vagyis inkább a lényemnek az új dolgok alkotása. Persze elfogadom, hogy most nem vagyok más, mint egy közkatona, aki hazahordja azt, amit napközben lerobotolt. Aki összeszorított szájjal csinálja, ami van, hogy a fészekben otthon minden meglegyen. Egy személyben nő és férfi, és miközben sokáig azt hittem, hogy ebbe belefulladok, már egy ideje tudom, hogy dehogy, csak nehéz volt a transzformáció. De ez nem jelenti azt, hogy ennyi és kész.  Így lettem most az, aki...  Akit jobban szeretek, mint valaha bármelyik énemet. Tisztábban látok és érzek, és vérge megtaláltam, (vagyis néha hozzáférek már) azt az erőt, vagy boldogságot, vagy mindkettőt, amiről minden ír, beszél, énekel. Amit már piciként is tudtam, csak azóta elfelejtettem, és amikor meséltem róla gyerekként, hogy pedig higgyétek el, én mindig tudom, hogy mi jó és mi nem, mert bennem van itt - és mutattam is a mellkasomra -  valaki, aki mindent tud. És persze ilyenkor elnézően hallgattak  a felnőttek, fingjuk nem volt mi ez az idealista hülyeség. Pedig annyira egyszerű, csak a szeretetet kell meglátni mindenben, nagyvonalúan és ez az igazi szabadság, ezzel lehet elengedni a démonainkat. Megértve, hogy semmi nem számít, csak az, hogy élem meg azt, ami van. Hogy minden annyi, amit bele teszek, bele látok és igazából semmit nem kell bele tenni, csak az élet iránti szeretetemet, nevetést és humort. Mielőtt azt hiszed, hogy megtértem, és szektába járok, hát nem:DD De az életem sokkal színesebb és boldogabb lett:) És egyszerűbb is:)

Tehát új év, új lendület. Kint röpködnek a mínuszok (-26), de tényleg. Ma családi szülinapot ülünk megint, a kerek évfordulók az elmúlt másfél évben egymást érik, 70, 50, 40, 30. És ahogy pörgetem vissza, hogy 30 éve, amikor B született ilyenkor, pont akkor volt a derékig érő hó és szükségállapot, és gyalog mentünk be hozzá anyámékkal a kórházba, mert megállt az egész világ körülöttünk, de az első unokához bementünk, kb úgy, mint a delta főcímén menetelő szkafanderes, már ha emlékszel rá. És megvan a párhuzam, hárminc évre rá megint rekordok dőlnek, szélsőségek, és ez mennyire látszik B-n is, a személyiségén.  És mennyi minden történ 30 év alatt, és mégis, mennyire kevés.  De az élet már csak ilyen, zajlik, szóval az újév első posztja legyen hát ilyen, kis pozitív, menjünk vele és ha csak annyit fogadunk meg, hogy szeretni fogjuk azt,ami van és hálásak leszünk érte, így úszva az egymást érő mostokban, nagy baj akkor már nem is lehet, sőt :DD  BUÉK :DD

dióhéjjban, mert megcsúsztam. Próbálom a karácsonyi készülődést megugrani, ebben nemcsak anyagilag, de fizikailag is gátolva érzem magam. Kidőltünk, tesületileg, múlt héten még röhögtem is, hogy mi lesz, ha benyalom bundi betegségét és persze, hogy be. Két napig nyomtam az ágyat. Aztán anyám taknyolt egy akkorát, hogy szétcsapta magát, így most úgy mozog, mint egy bádogember és most azon gondolkodunk, hogy mi van, ha ő is benyalta a vírust, mert tüsszenteni ezzel a csontszerkezettel...  Bundi egyébként rehabilitálódott, egy hét hanyattfekvés után nem annyira boldogan, de azért bement a suliba. Majd hazajött és büszkén elém állt, hogy vágjam le a haját (amit három hete vágtam), így arra a következtetésre jutottam, hogy nő van a dologban. De azért sem kérdezek rá. Jellemgyakorlatként nem nézem meg a youtube csatornáját sem, mert megígértem, pedig nagyon, de nagyon... de most nem játszom el, mint Pancs naplóját, inkább bizniszeltem vele valamit, sajnos már nem emlékszem pontosan, hogy mit. Pancsival egyébként ráálltunk woody allen-re, házi filmkulbbunkban ma az annie hall-t néztük. Szóval dunsztoljuk magunkat rendesen, anyám kifejtette, hogy mennyire irigyli a lengyeleket, én pedig alig várom a karácsonyt, amikor éjjel nappal aludni és enni fogok. Magvas gondolatok nincsenek sajnos, a gondolataim elmúltak, vagy valahol várakoznak érdemesebb időkre. Azt veszem észre, hogy tovább tud kopni a sallang, viszont az elmúlt hetek lélektisztításának következtében egészen új vonalak is bejönnek. Mármint emberek jönnek és mennek. Vagy fordítva. Micsoda igazságok :DDD