Vasmacs

Azt már régen le akartam írni, hogy mekkora a különbség az álmaiban vissza-visszatérő lakásaim és az igazi között. Mindenhol tudom álmomban, hogy otthon vagyok, kétség nélkül. Szinte mindig csigaház alakú a lakás, mióta elköltöztünk igaziból, azóta a fények mások az álomban, kicsit érezni, hogy magasabban vagyunk (mert baszki feltörtünk), de egyébként spirálosan kanyarognak befelé a helységek (vagy helyiségek ). Ma reggel elgondolkodtam, hogy lerajzolom, mert annyira tisztán megmaradt a berendezés, a beosztás, de ha visszagondolok, a többi álmomban feljövő helyek is megvannak, és most is csak azért írom le, hogy később is meglegyenek, amikor már a hamut is mamunak, na...

Szóval a legrégebbi, és erre most itt ülve eszméltem rá, komolyan néha kinyílik bennem egy csap és ezeréves álmok is élesen előjönnek bennem, szóval a legrégebbi hely, ahol megvolt a hazamenős érzés, egy barlang volt. Már régebben álmodtam és most olyan ez, mint amikor ránézel egy csillagra, de ha pont ránézel nem látod, csak ha mellé nézel, ezért próbálok rágondolni, de akkor meg elúszik. Olyasmi érzés, mint amikor menekülsz, mentünk be, mert sokan voltunk egy barlangrendszerbe, ahol nem is bújkáltunk, de végig mentünk rajta, és ismertem minden zugát. Négykézlábas volt. És kicsit számítógépjátékos is. Aztán volt egy nagy kastély, ezer szobával, ez is egy éves álmom, ahol, figyeld, mintha teremőr, vagy valami hasonló lett volna, akik mindig akartak valamit, én meg csak a szobámat kerestem, ami végül meglett és buzi nagy volt. Megvannak még most is a nagy szőnyegek, még a minta is. Íróasztal, nagy pálma szerű növény, könyvespolc, súlyos függöny, és tudtam, hogy össze lehet nyitni egy másik szobával, ezt a furcsán hosszúkás szobát, ami a kastály felső szintjén, hátul volt. Sosem láttam élőben.

Aztán volt néhány éve olyan nomád népes álomidőszakom, ott sok volt a ló, meg a vér, mindig káosz volt, a falunk, vagy isten tudja mink, cölöpökkel voltak körbevéve, mint az asterixben. Volt egy folyó is, ami mindig sarkalatos pontja volt az álomnak, mert a folyón túl valami más világ volt, vagy csak biztonság, álmomban sosem jutottam át rajta, de valaki mindig ott hagyott. És én álmomban abban a kavalkádban, ahol otthagytak, tudtam, hogy otthon vagyok, tettem a dolgom, komolyan olyasmi díszletben, mint egy romantikus festmény harc utáni jelenetein, ahol az amazon térdig jár a csatamezőn.

Mostanában modern álmaim vannak, kizárólag spirál alakban:D Ahogy belépünk a kecóba, egy ablaktalan előszobában vagyunk, ami azért széles és innen nyílik szemben a wc és a mosdó. Ez a szélesebb rész leszűkül és balra elkanyarodik folyósóként , hogy jobbra legyenek az ablakok, ablak alatt konyhaasztal, balra a kanyarodós ficakban mosogató és itt mindig világos van. De még mindig kanyargunk befelé, egészen a hálóig, ahol már nincs ablak de sárga a fény, és meleg van, kicsit olyan megint, mintha barlang lenne. Sosem láttam egyébként igaziból csigaházat, tavaly utána jártam a neten milyen lehet, hát az enyém belülről nem olyan, csak a falak:D

Aztán van álmomban teraszos házam is, szép növényekkel, lakóparkban, valami hegyen. Ide is többször álmodom magam, érdekes, mert itt mindig csak egyedül vagyok álmomban, de talán itt vagyok mégis a legstabilabb. Anyám balatoni háza is más, mint igaziból és álmomban konzekvensen ugyan olyan. Nagy fák között, folyó mellett (nem Balaton) és félkészen. A vízpart mindig közel van, de teljesen olyan a folyóparti rész, mint mondjuk Lupán. És mindig megvan az izgalom álmomban, hogy mekkora szobák lesznek itt, csak még a lépcsőt kéne megépíteni, de már így is lehet aludni, félkészen. ÁLtalában létrán megyününk fel a tetőtérbe.

Ha ezekre a helyekre gondolok, olyan érzésem van, hogy mind létezik. Hangulatuk van, emlékek vannak hozzá, és esküszöm elhiszem, hogy mindegyikben laktam vagy éppen most is ott lakom, valami másik dimenzióban. Csak néha a membrán átereszt:) 

Azt hiszem, mindenkiben van egy kis Amelie, amikor a sikertelen író kulcsmondatát titokban a falra írja, hogy örömet szerezzen a másiknak. És olyankor, amikor ez az Amilie csiklandoz bennünket belülről, kiszakadunk a bőrünkből, alig bírunk benne maradni. Na már most, amikor a gyárban csak jönnek és jönnek megállás nélkül az emberek, Amilie kb. 11-ig van bennem, utána legtöbbször azon gondolkodom, hogy néhány ember hogyan érte el mondjuk a harmincas éveit?! Az egy dolog, hogy gyáron belül nem talál meg bennünket, de hogy a lépcsőt sem, aztán pedig megriad családostól, hogy van egy nagy terem, ahol baszki emberek is vannak, és egymás kerülgeti a család, papa, nagyi, anyu, apu és a kölykök egymást, hogy ki jön oda a pulthoz, mert jaaaj, kommunikálni kell valakivel. Komolyan, ezek egyszer kimennek a kertbe és eltévednek! De ez csak a három non stop nap negatív lecsapódása. Azt pedig csak halkan mondom, hogy képzeld el, mit szólt hozzám az a család, ahová véletlenül oda telefonáltam még évekkel ezelőtt, amikor P-nek nem múlt a fülfájása és már mindent végig zongoráztam, amit az ügyeleten mondtak, gondoltam visszahívom a mukit egy kis telefonos segítségre. Csakhogy véletlenül mobilt hívtam, ami egy x családhoz csörgött és egy gyerek vette fel, én meg fékezés nélkül mondtam, hogy mi van, láz, fájdalom, gyógyszerek, anamnézis. A vonal végén árnyalatnyi megütközés, a távolból egy női hang kiabál, KIAZ?! Gyerek vissza az anyjának, valami nő, akinek a gyerekének fáj a füle és nem múlik a gyógyszerre sem, mit csináljon? Mit, hát adjon neki még, mittudomén.... És végülis azóta azon gondolkodom, hogy milyen rendesek az emebrek, nem az volt az első reakciója, hogy ki az isten ez az idióta, hanem rögtön váltott agyban, hogy mi a teendő. Mondjuk nagyon röhögtem, amikor letettem a telefont. Szóval globálisan ennyi az emberekről alkotott mai véleményem, billeg a balance, még ha hétvégén a jelszó a tajgetosz volt is :)

Rá kell, hogy jöjjek, tényleg nem vagyok jó emberismerő. Simán áttolnak még negyven évesen is a palánkon, mert akiről azt hittem, hogy tényleg szoros a kapocs, vagy legalább is van valami közöttünk (és ezt most nem is paliról mondom kivételesen) hát igazából tényleg mindössze érdekből, vagy valami furcsa, megmagyarázhatatlan  indokból tartotta velem vonalat. Never mind, ez is keményít, majd még kevésbé veszek komolyan bárkit is. Így lesz csupa móka és kacagás...

Olyan őszíntén szakadt belőlem föl, hogy jaaaj, ha amerikainak születtem volna! Andris meg csak nézett, hogy dehát miért, amikor te világpolgár akarsz lenni, na, jah! Hát csak azért, mert tudnék például lelkesedi, nemzetiszínűre festve mehetnék meccsre, anélkül, hogy megkergetnek a hungárián, apró dolgokból csinálhatnék nagyot, felfújhatnám, hogy kipukkadjon, csilloghatna és ezer színű lehetne a bármi is. Aztán kis dolgok miatt is egymás mellé állhatnánk, a nagyok miatt pedig egyébként is összeállnánk, mint a gemenci szarvasok. Ezzel szemben az  egyik lábam még a jurtában, mert a demagógiám ősmagyar, és a gőgöm is, a Kárpát-medence pedig úgy zár körbe, mint az acélgyűrű, hogy inhaláljuk a megrekedt levegőt, ki aztán be. De hát az igazi börtönünk mégis csak valahol belül van...ugye...

mennyire igaz már, hogy amire figyelünk az van. Vagy lesz. Ezt a kurva taknyot is én vadásztam, mint egy közegészügyis egyedül, hamut szórva annak a fejére, aki beteg mert lenni a közelemben. Na ki lett egyedül beteg 100 méteres sugárban? Szóval annyira jó lenne, ha képes lennék az agyamat, az elképzeléseimet és egyáltalán önmagamat koordinálni, mert ilyen erővel hegyeket mozgathatnék meg, ha egyszer végre azt hinném el, amit szeretnék. Mert mindent, amit szeretnék, az agyamban valami hátsó kis rohadék hang megmagyaráz, logikába rendez és megcáfol. Néha persze nem, van amikor álmodok. Na, olyankor tudom kicsapni az áramot és beszippantani mindent, mint a fekete lyuk. Ilyen régen volt. Kicsit letörték a szárnyaim... 

Jaj nagyon szanaszétcsaptam magam a hétvégén. Úgy kezdődött, hogy ez a hétvége az enyém volt bent a gyárban és belecsúsztam egy 41 fős rendezvénybe, ami a napi rutinnal együtt több mint száz ember volt. Plusz minden egyéb, és mivel sikerült az apás napokat összeegyeztetnem a munkás hétvégékkel, így két választásom van. Vagy velük rombolom le a májam, vagy sehogy:D  Mindegy, estére szanaszét volt az egész csapat és erre elkezdtünk inni is, aminek az lett a vége, hogy az éppen ott tanyázó külföldi ernyős srác, akire mi, lányok egyébként is két napja csorgattuk a nyálunkat, belekerült a rotációba. Az a szürreális kép, ahogy én mikrofonnal a kezemben énekelek, a lányok a biliárd asztalon táncolnak, a "vevőnk" a francia kisisten pedig arról énekel a biliárd asztalon szintén, hogy mekkora döbbenet, ahogy a staff zárás után sec perc alatt átranszformálódik... szóval feledteti azt a percet, amikor a hasiendából egyszerre botorkáltunk ki másnaposan és vadúl fújtuk a szondát, mert bent az is van és még mindig volt mit mutatnia. Kb. délig az életemért küzdöttem, aztán csak apátiába csapott át. Láttam valami filmben, ahogy a pokol úgy lett ábrázolva, hogy életed végéig valami szar szituba ragadsz, mondjuk sorban állsz. Hát pont így éreztem én is, ahogyan jött az egyik csoport, majd ment, de rögtön jött a következő és pisilni sem jutottam el. Palik a szélből ki sem jöttek, az emberek meg csak folytak ki-be. De azért mégsem nőttem fel egészen...

Egyébként az jutott az eszembe, hogy mennyire imádok írni és jó, hogy megint van hová, ha csak picit is, de naponta, ráadásul olyat, amivel úgy érzem valamit hozzá is adok úgy az egészhez. Hülye dolog ez, mert amit elkezdtem sport blogot, szárnyalt egy hónapig Minden, de minden cikkem kint volt az index főoldalán, 12 ezres legjobb napi  látogatottsággal. Jó volt, meg elkapott egy kicsit megint a régi gépszíj, de el tudtam egyik pillanatról a másikra engedni. Olvasták a blikktől az egyik szélcsatornás cikkemet és kijött egy újságíró kapitánnyal  riportot csinálni, és akkor azt gondoltam, hogy ennyi akkor elég, nincs bennem a témában most több, a cégnek meg már ennyi marketing a blogon elég volt. Régen erre nem lettem volna képes, írtam volna hosszú évekig még, mint a güzü.

Talán embereket is könnyebben engedek majd el egyszer, biztosan ez is döntés kérdése csak.. csak attól félek, hogy ha nagyvonalúbban bánok egyszer az érzésekkel, akkor elfogynak belőlem. A héten kioldódott belőlem egy csomó, amit lehetetlennek láttam, hogy egyszer kiolvadok majd a befeszült elzárkózásból. Ez is tanulság. . Persze változni ettől nem változik semmi, maximum annyi, hogy elhiszem, hogy azért mindenkiben ott az igazi lélek, a maradék éveimre nézve ez pedig csak jó lehet:D

Bizonyítvány átadása osztályfőnöktől 9. évfolyamon. Kitűnő és egy dícséret...

"Remélem év végén jobb is lesz  ez..."

WTF?!?!?! Ez normális????? Azon gondolkodom, hogy írok neki. Valami cikornyásat. Aztakurva...

Komoly beszélgetés P-vel. Téma: melyikünkből lenne jobb prostituált.

- (én)Nem akarlak kiábrándítani, de Dumbaiban nem tudnál érvényesülni. Neeem, nem azért, nem a külsőd miatt...Na jó, nincsenek varrt melleid és egyáltalán, az egy más piac. A mentalitásod miatt. Nincs meg benned a kellő alázat, vagy hogy is mondjam, túl feminista irányt képviselsz.... Én? Hát én kiváló prosti lennék.

- Anyám. Te napi szinten, vendégről vendégre mondogatnád sóhajtozva, hjaaj, de én látom benne az embert...(sóhaj), 1/2 négyes, na őő...(sóhaj), örök szerelem....de nem, mert a fél hatos. Nagyon meggyötört (sóhaj). Ott hagyott és csak várhatom, mikor jön megint. A nyolcas, na ő sem mentett meg.

brilliáns emberismerete van:D

ááááá, most már tényleg egészen biztos, hogy felnőttem... éjjel azt álmodtam, hogy Panna szül. Olyan nagyon igazi volt, pont azokat gondoltam végig, amiket ébren is végig pörgetnék, és ott volt anyám is. Így kapaszkodott össze a női vonal, miközben jött kifelé a gyerek én meg gálánsan a fejhez álltam nyugtatni, hagyva, anyám csinálja, amit kell. Ebből pedig arra következtetek, hogy a tudatalattim üzeni, köszöni, a gyerek még megvan bennem, hiszen anyám a felnőtt, aki úgy is elintézi... pont a mindent.Egyébként lány lett, így volt álmomban egy időben, egy helyen négy generáció női láncszeme... nagyon kemény...

Szóval felnőtt lettem, zokszó nélkül veszem tudomásul, hogy a napok szürkék. És tényleg, nemcsak mert nem süt kívül, de belül sem. Még mindig, baszki, most már negyedik éve, kicsi felcsillanásokkal, pedig ez ugye olyan, hogy örökké nem eshet. Jó, mondjuk nem esik, de beborult fixen. Dolgozom, gyerekekkel vagyok, dolgozom, gyerekek.... és olvasok, filmezek. Este arra jöttem rá, hogy vegyük úgy pölö a tavalyi évet, hogy megvetettem a lábam az új életben. És tényleg, ettől egyébként sokkal jobban érzem magam, és elhiszem, hogy most egy kis saját boldogság is becsúszik idén. Talán sikerül nyitnom kifelé, pedig tényleg nehéz. Olyan kemény lettem, hogy néha sajnálom, aki fennakad a szűrőmön. Pedig sok mindenkiért fáj a szívem, annyira nagyon, hogy áááá, de mindig az jut az eszembe, hogy ha nem gondolok rájuk, nem fáj...  És nem tudok nagyvonalú lenni. Faszkivan. Így cizelláltan.

ps: csináltam egy kis üvegköcsögöt, az van ráírva, hogy nyár. Ebbe a maradék pénz megy bele, amit elnyaralunk majd. Eddig még üres. Nem csüggedek. Majd csinálok egy köcsögöt a szerelemnek és a szexnek is.

Elmúlt a karácsony, pont idejében, mert azóta csak aludnék, és feküdnék. Az van, hogy vagy öregszem, vagy tényleg durva volt ez a hónap, mindenesetre dos alatt futok. Néha eszembe jutott, hogy na ezt meg kéne írni, de ki kellett volna nyitni a laptopot. Legutoljára tegnap éjjel, amikor  a gyerekek persze, hogy még fent voltak, Andris egyik kezében a plüss kutyájával fogta Panna melltartóját, hogy ez itt maradt a szobámban, Panna ránézett, hogy a plüssöd?? Szóval ilyenek. Sokszor úgy érzem magam, mint egy nagymama és arra gondolok, hogy én is olyan leszek, akinek a lova lesz az új szerelme. Egy pici baj van csak ezzel, hogy nem érdekelnek a lovak, szóval új irányba kell sajnálnom magam.

Gyerekek okosak és szépek, kicsit kanászodnak, de lelkük rajta, munka van, pénz is, amennyi kell, a lakás tök jó. Mi kell még?

ui: legutoljára a kívánságlistámban leírtam, hogy egy sötét palit szeretnék, aki vonzódik a láthatatlan erőkhöz és szeresse a lovakat (WTF, ez honnan jött??), így miután ez megvolt és kipipáltuk, most akkor valami mást kérnék. Leírni meg nem merem, mert bejön:DD

ui: mi a szarnak foglalkozom ennyit a lovakkal?!! 

anyám... mármint tényleg Anyám:D

- Most már tudom hogy került a hörembe...

- Nem a hárembe??

- Nem, hát nem hörembe, hanem hörem be a ...hova is... szerájba.

- ?

- A hárembe na!

- Szóval Hörem bekerült a hárembe?

- na igen, oda:)

Szombat esti kisösszes....

Néha megnézem a blogom analitikáját, csak úgy. Sok mindent nem tudok levonni belőle, ez csak az egómnak kell, de baszki, feléledt bennem Scully ügynök. A világ minden tájáról látogattok már régóta, Ausztráliától Honkongig, Belgium, Amerika, Afrika baszki. Mondjuk ennél többet senkiről nem tudok, nem is érdekel, egy valamit áruljatok el azért! Oroszország feléledt, olyan, mintha városról városra járna valaki és kattintgatna. Most vagy azért, mert az orosz rajongásom elvetett magja kicsírázott és megszületett a kapocs, vagy egyszerűen valami spam motor kapcsolódott a blogra és automatikusan kattintgat a világból. Mert mondjuk akkora tartalom nincs itt hogy az orosz nép rámkattanjon. Oroszország! Keep in tach!

Meggyőződésem, hogy a munkahelyemen teljesen sötétnek néznek. Vagy szőkének. Nem azért, mert nem csinálom jól a dolgaimat, hanem mert teljesen kívülre raktam magam az emberek nagyrészétől. Nem érdekel mit gondolnak rólam. Nem érdekel milyennek látnak. Olyan vagyok, amilyen lenni akarok. Az más kérdés, hogy nemcsak hülyének, de kurva öregnek is érzem magam hozzájuk képest, mert majdnem az összes 20 és 25 között van, de még ez sem tántorít el attól, hogy nekem most még mindenképpen jó ott. Méghozzá azért, mert alapvetően még mindig szórakoztat a gyár és a tőlem annyira más emberek gyülekezete. És ez egyelőre hozzá ad a dolgaimhoz, tudok belülről építkezni, azt a szétbombázott üres lyukat tudom gyógyítani, amit több évig kapartak, vagy kapartam. Egyébként ez is jellemfejlődés, hogy pont leszarom, mennyire néznek hülyének. Mosolygok. Ha kell. Ha nem, néha akkor is. Pont annyit mesélek magamról, amennyi kell. Azt engedem vonalon túl, akit akarok. Nincs kényszerem már folyton beszélni. Barátkozni. És pont ezért, ha valaki közelebb tud jönni, azt sokkal intenzívebben élem meg. És ez jó.

Az is eszembe jutott még, hogy mi lehet a baj a középkorúakkal, vagyis velünk. Nem tanítottak meg minket egyedül élni. Pont az ellenkezőjére treníroztak, hogy majd valakivel legyünk boldogok. De hogy magunkkal azok legyünk, arra nem. És ez nem bűnbak keresés, egyszerű tény, ez is biztosan valami kádárista, szocialista, emberelbutító masszagyártás. És a new age irány is az, csak más vonalon hintik a szembe a port, mást rágnak a szánkba.

Faszkivan. Pedig nincs, de mire a szöveg végére értem, minden gyerekkel összevesztem, pedig nem akartam. Az egyik már nem is rovásírásszerűen, hanem barlangrajz szinten ír. A másik non stop tanul. Vagy előtte ül a tanulnivalónak, de sosem fejezi be. És egyfolytában panaszkodik és depressziós fejjel jár-kel, de tanulás közben folyton mást csinál úgy, hogy észre sem veszi. Annyit tanul, hogy havonta egy szakdolgozat kijönne a keze alól egy vizsgaidőszakkal keverve. És amikor mondom neki, hogy baszki, szánj a tanulásra 2 órát naponta, intenzíven (szerintem az is kurva sok, de mindenképpen elég), akkor undorral néz hülyének. És persze megint boltszünet alatt küld betétért, pedig direkt kérdeztem még pénteken, van-e elég, röhögve - és elképzelhetetlennek tartva, hogy megint hülyére vesz-, mert már úgy járok szutyok éjjel-nappali kisboltokba betétért, mint az alkesz a kétdekásért. És azért én, mert én tudok vezetni, különben mehetne ő!! Miközben a másik olyan lusta, hogy nézni is fáj!! Imádom őket, komolyan, szerintem sosem borítottam még a fejünkre itt a szart. De most, valami antianya hullám jött rám, hogy az egyetlen szabadnapomon folyton feszülök velük, még akkor is, amikor nem akarok, mert belejönnek a szituba, áááááááá. Igen, gyerek kell, mert az egyetlen értelmes dolog, hogy vannak. De akinek nincs, néha engedje meg magának, hogy élvezi, amikor békésen elmegy oda, ahová ő akar, vagy nem megy sehova, mert nem akar, és egyáltalán, amikor magára szánja az időt, energiát.  Ez egy szar bejegyzés. De ilyen is van. Ha nem lenne,akkor csak gasztroblogok lennének!

Tegnap este két dolog jutott eszembe, miközben az általános iskola 4. osztályos matekverseny példák fölött véreztem el. Látványosan. Szóval az a baj a matekkal, mármint nekem, hogy nehéz elfogadnom, amit matekban egyszer mondanak, az úgy van. Slussz. Mert itt van például eza  rohadt polipos feladat, már ott belezavarodtam, hogy ki mit mond, ha találkoznak. És hogy egyszerre találkoznak... (anyám, hogyan tudnak még találkozni, külön-külön?!). És persze a háromból egyet simán ki tudtam zárni, hogy hazudik, de a másik kettőből szerintem, mindegyik igazat mondhatott. (hogy az istenben, anya, háromból csak egynek van igaza?! Már miért, ez nem biztos, mert hát aki hazudik, az csöndben is maradhat...?! Anyám! Nem, egyszerre egynek van igaza! Ok.... de akkor ő mondhatja, hogy nekik összesen ennyi lábuk van, mert igaza van...NINCS!!! És azt te honnan tudod? Mert mindegyik Hazudik anyám, onnan! Jó, de honnan tudod, melyik hazudik, mert hát mondani... bárki mondhatja, hogy 5 lába van....). Szóval így ment ez Pannával hosszan, annyira röhögtünk közben, Andris meg gyorsan eéhúzott aludni, mert azt hiszem, ő érezte, hogy matek képességekben rám hasonlít. Egyébként szerencse, hogy Panna is érezte, hogy én valami filozófiai síkon próbáltam kapaszkodni a feladatban, mert anya, ha ezt andrissal játszom, azt hiszem, hogy degenerált...de így csak tudom, hogy nehéz elfogadni, a, hogy valaki hazudik, b, hogy többen is azt mondanak, amit akarnak... Tehát két lehetőségem van. Vagy találok egy matekfaktos palit, aki kompenzálja a képességeimet, vagy csak reménykedünk családilag, hogy a logika mentén maradok...

Arra is rájöttem, hogy a randizással úgy vagyok, mint Panna a fogócskával az oviban, amikor behívott az óvónéni, hogy semmi baj nincs a gyerekkel, okos, meg minden, de egyszerűen nem érti a fogócskát... És tényleg, szaladt, ha kergették, de sírva. És igaza is van, mi az istennek kergeti valaki, persze, hogy bőgött. Szóval nehéz nekem ez a laboratóriumi randizás. Azért találkozni valakivel, hogy majd megtetszen, ahelyett, hogy azért találkozom valakivel, mert már megtetszett... a természet rendje ellen való, így szarok is ebbe az egészbe bele, mert vadászat nélkül lófaszt sem ér. De próbálkozni lehet, addig viszont nem zavartatom magam. Kiválóan el vagyok hülye randik nélkül is. Minden egyéb front ugyanis rendben van... 

van ez a jóga dolog, amit már sok-sok éve (éva) kerülgetek, és miután úgy érzem, hogy kezdek elhasználódni, a heti három lazanapomat úgy döntöttem megtöltöm a szellem és a test egyesülésével. Itthon, jó parasztosan, laptopról. De egyébként azt gondolom, hogy pont jógázni nem kell eljárni sehová, ha van valami jó anyag, a nagy magányban jobban megy majd, azonban több dolog is van, ami említésre méltó. Egyrészt milyen jó, hogy senki nem látja, ahogy az ötödik percben ömlik rólam a víz, külső szemlélő számára szinte láthatatlan mozgástól. Összehasonlítva magam a videón működő puncikával, hát rohadjon meg, az én mozgásom olyan messze van az ő kecsességétől, hogy ne is beszéljünk róla. És hát a hason kutya póz (hogy lehet ilyen neveket adni, pornó, pornó, pornó), vagy mi az anyja, sarokkal a földre. Rá kellett jönnöm, hogy két vasoszlop van a lábam helyén. Mondtam is bent a fiúknak, megmutatva, meddig megy az előrehajlás, mire kicsigyerek fogta és az orrát hozzányomta a nyílegyenesen tartott lábához... Nem beszélgetek velük. A legszebb, amikor lefagy a net, én meg csak várom és várom, hogy baszki meddig tartsam még hátra fel a kezem, négykézláb utána nézve...nem esett le rögtön, hogy valami hibádzik. Meg is húztam a karom, kenegettem egy napig. És levegőzni? Na arra rájöttem, egyáltalán nem tudok, egy húzósabb feladatnál simán elfelejtek lélegezni.  Szóval igen, ebben is vikike vagyok. Az a kép tehát, hogy fogom a kis jóga cuccom, mondjuk fehér ruhában, angyali testtel és teljes lelki békében, és kimosolygok a kamerába, hát izé.

Viki(ke). 39 éve a Földön. Smink nélkül. Kishálásban és pizsiben. 11 órakor.

Mindenekelőtt önbizalmat kívánok magamnak és az egész népünknek. Nem azt a kis magyar gőgöt, amibe egyenként bele vagyunk ragadva, ami semmi másról nem szól és semmi másból nem fakad, csak az önmagunkba vetett hit hiányából. Az úgy sem sikerülből, a nálunk ez nem megyből, a semmilyen jövőképből és az álomtalanságból. Mert miközben azt mondjuk, hogy nagyok, okosak és kiválóak vagyunk, akkor pont azért kiabálunk, hogy látjátok, nem vagyunk kicsik, és hát pont ettől érezzük magunkat annak. Kicsinek és szerencsétlennek. Egy önmagát beteljesítő jóslatnak. Ettől van bennünk az a bolha méretű erőművész, a világ legerősebb hangyája, elrejtve csomó réteg alá, és ebből nem tudunk évezredek óta kivergődni rendesen. Ezért kell bizonygatnunk a nagyságunkat a piciségünkből kikiabálva, és persze ezért nem látjuk a fáktól, a saját fáinktól az erdőt...

Így hát önbizalom kellene elsősorban, mondom önbizalom, nem gőg. Hogy meg tudjuk különböztetni azt, amikor valamit azért csinálunk, mert szeretjük csinálni és ettől jók vagyunk és ettől jól működik körülöttünk minden, szemben azzal, hogy mindenáron meg akarunk csinálni valamit másoknál lehetőleg sokkal jobban, vért izzadva. És hagyjuk, hogy más is pont ezt tegye. Esetleg segítünk is neki, sőt, még kérnie sem kell ezt másnak. Olyan önbizalom kell, hogy tudjuk, hogy jó pékek vagyunk, jó tanárok, jó autószerelők, asszisztensek, közgazdászok, óvónők, jó feleségek és nagypapák, jó barátok és jó szomszédok, jó utastársak. Szóval jó emberek. És amikor ez megvan, mármint az önmagunkba vetett hit, akkor elég lesz egy kézmozdulat, egy kapaszkodás a metrón, vagy egy mosoly, és akkor már más is látja és tudja, és akkor nem kell folyton mondogatnunk, hogy hát a golyóstoll, a gyufa és a bűvöskocka... Mert akkor majd eszünkbe sem jut sajnálni magunkat, mert nem lesz miért, mert nem azzal foglalkozunk már, hogy mi nincs, hanem, hogy mi van, vagy mi lesz, szóval majd akkor eszünkbe sem jut, hogy majmok irányítsanak minket, mert ezek a majmok nem jutnak majd szóhoz sehol. Meg sem halljuk őket.

Ez viszont hosszú munka lesz, már amennyiben mindenki felébred ebből az össznépi álomtalanságból. Ha pedig felébredtünk, rögtön el is kezdhetjük megdícséri reggel a gyereket, hogy milyen ügyesen összekapta magát, pedig most kelt csak ki az ágyból, bíztathatjuk, hogy milyen csinos, megölelhetjük és megnyugtathatjuk, hogy nem a mai matekdogán múlik a világ dicsősége, mondhatjuk neki, hogy várjuk haza, mert milyen jó, hogy itthon lesz, de az is milyen klassz, ha elmegy, mert jó dolga van. Mert hát itt kezdődik minden...

Szóval ha egyszer itt tartunk majd, elég lesz ránk nézni, és rögtön látni fogja mindenki, hogy nem egy kis testbe szorult nagy nemzet vagyunk, hanem egyszerűen csak olyanok, mint mindenki más. És nekünk ez pont elég is lesz...

Na most az van, hogy kiderült, pont úgy szervezek programot, ahogyan főzök. Mivel rengeteg szabadidőm lett hirtelen, kreatívnak kell lennem, hogy azt az egy napot, ami fedésbe kerül a gyerekek szabadnapjával, aktívan, legalább is ne hanyattfekve töltsük. 10 százalékosak vagyunk. Úgy van, hogy a hét első három napján itthon vagyok, ilyekor pedig nyomaszt az önmarcangolás, milyen ringy rongy anya vagyok, alig látom a gyerekeket, ezért Andrist hazahozom ebéd után. Panna persze kimarad a nagy boldogságból, ezért a hétre behúzott egy kis betegséget, és mivel Andrist erdei táborba zavartuk, lett egy napunk csak ketten itthon. Vagyis mamával. Kitaláltam, hogy elmegyünk kirándulni Dobogókőre. Előző nap ezért mindent elintéztem, amit egész héten kellene, még a mindennél is többet, így ma összecsomagoltunk, bepakoltunk, megterveztünk, kisminkeltünk (mert vittünk fényképezőgépet is :) ) és beettük magunkat a kocsiba. Vagyis Gy. kocsijába, amit jobb oldalon összetört, és cseréltünk, mert vidékre ment, nekem meg tök mindegy, mivel járok itthon. Mindegy, a kocsi erősítette csak a baloldaliságunkat, baloldalon lehet csak beszállni (és kiszállni), ablakot lehúzni, meg ilyenek. Szóval beültünk, hogy gyííí, erre semmi. Aztán megint semmi. Ekkor elszakadt a cérna és ütöttem a kormányt, meg egy kicsit a műszerfalat is, de semmi. Jó, kiszálltunk. Kocsiból cucc ki, negyedikre fel, újraszervezés. Menjünk Gödöllöre. Nem bringával, mert Panna beteg. De venni kell jegyet. De el kell menni a harmadik sarkon lévő jegy automatához. De a bakancs rohadt nehéz 33 fokban, és felfelé a kaptató, szóval mire odaértünk, és a megelőző agyfasz miatt, az autómatánál megint újraterveztünk. De csak akkor, amikor már kiszerencsétlenkedtünk egy jegyet gödöllőre. Így lett egy feles jegyünk, csak oda. Ok, menjünk inkább moziba. Padka. Újratervezés. Busz. Sorompó. Agyfasz. Á, együnk az Árkádban egy fagyit. Konzumidiótizmus. Lelkiismeretfurdalás. Fagyinyalás. Menjünk ki a Margit-szigetre. De nincs kocsi, ezért vegyünk tejet és kenyeret ne kelljen kétszer menni boltba. Közért. Ne menjünk Margit-szigetre. Menjünk haza a retkesbe. Ennél a pontnál futottunk össze anyámmal, aki szintén ott bolyongott. Így értek össze a szálak, a női vonal vert seregként kullogott a 244-es végállomása felé. Hazafelé mindenki hozta a formáját, Panna kamasz volt, igazságérzettel ( most mondd meg!! De komolyan! Te hogyan akartál hazamenni?! Mit képzeltél!), én a szokásos, anyám és Panna között (mama gyere már gyorsabban, ha fáj a lábad, mégis minek indultál el?! ), anyám pedig a sarokba tette magát, végül a kezünkbe nyomta a tejet és a kenyeret és a buszmegállóban ott hagyott minket!

Hát ennyi, most pihenjük a mai napot. Felfedeztem, hogy a szomszédban egy testépítő pali van (egy testépítő nővel), aki felcipeli a bringáját a negyedikre és az erkélyen mosta, nem magát, hanem a bringát. Egyszer odanéztem. Bevillant, hogy olyan vagyok, mint egy igazi negyvenes, ezért szóltam Pannának is, hogy ő is nézzen már ki, így ő meg olyan lett mint egy tipikus kamasz lány. A Pavlovi reflex pedig beépült kettő perc alatt, nem tudunk az ablak előtt elmenni, hogy ne nézzünk arra:)) Mindeközben anyám bugyiban és melltartóban vasalt ugyan ott, hiába mondtuk neki, hogy az egyetlen hely, ahová belát a szomszéd ( mi meg ki). Nem baj, mondta, csak itt jön be a fény... rendben:)))

Olyan régóta nem írtam, hogy most konkrétan nem is tudom mit lehetne, de elkapott az ihhlet, vagy ichlet, de az már valami javoll, natürlich szókapcsolat, a német múltamat meg ne feszegessük, minekután Sarokné kisköcsög mondata még most is itt lüktet a fülemben egy javító felelet után...dudmirláj frau varga...persze csak fonetikusan, ofkorsz.

Szóval vége lassan a nyárnak és mondhatnám, hogy nem történt semmi, mert egyrészt nem, másrészt meg de, most valahogy mégis csüggedten ülök négy nap non stop meló után az üres lakásban egy üveg sörrel. Néha felteszem a lábam a korlátra a teraszon, akkor hipszternek is érzem magam. Voltam négy hetet szabadságon. Azt hiszem, ha ez nem lett volna, úgy igaziból megreccsenek, bár most, miután újra bekerültem a rotációba, kurvára nem érzem, hogy pihentem volna egy percet is, de a gyerekek legalább újra megismernek. Ez a balatoni ház, vízre néző nagymamával, komolyan a legnagyobb dolog, ami egyszer történt velünk és azóta is tart! A semmit sem csináltunk mögött éjszakai fürdések, esti tábortüzek, bringázások, fürdés és fürdés és alvás és alvás van. Meg persze evés, aminek következtében van rajtam vagy 10 kiló. Nem értem, hogy a rákba nincs nálam átmenet egyébként a gebe és a nagyseggű között, reggel elgondolkodtam rajta, lehet, elmegyek dokihoz, mert ez már biztosan donga láb. Mondjuk gőzöm sincs, hogy az mi, de valami ilyesmi lehet, az akuális doktor meg csak nézne, hogy ez hülye, eljött mert nagy a segge. Na mindegy.

Társadalmi életem hát izé... Voltam néhányszor a városban, ültem néhányszor a füvön a városban és arra jutottam, hogy annyi ember van bent és szórakozik  és annyi embert látok egy este alatt, amennyit még a szélcsatornában sem látok egy hónapban. Már majdnem barátkozom, de még igazán óvatosan.Lehet az is baj, hogy azt hiszem sok a hülye és már nincs kedvem szűrni, meg próbálkozni kiszedni a hülyéből a nem, vagy csak a kevésbé hülyét.  A lényeg persze nem változott, az elvált nő továbbra is rosszabb, mint a néger, vagy a buzi, így igen korlátozott a rajongó táborom. Palik szintjén továbbra is abberált vagyok, nincs kompromisszum, ha valaki hülye, nem jön át a rostán és az sem, aki mondjuk nem fog meg, mert nem jön át a szeméből az, ami beszippant és a tesztoszteron. Így konkrétan kizártam a népesség 99,999999999999 százalékát és lehet, hogy azaz egy, akit nem, még valahol Kenyában van, mert komolyan úgy érzem magam, mintha nem lenne nemem. Remélem ez megváltozik, mert kurvára nem akarok egyedül megöregedni.

A gyerekek kiválóan vannak, P. megjárta Angliát, sikeresen tudott integrálódni más nemzetekkel, így azt hiszem, ha eddig adtunk neki valamit lelkileg, agyilag, vagy bárhogyan, már jó munkát végeztünk. Andris a balatoni milliőbe integrálódott, szerintem nem nagyon akar hazajönni, de előbb, vagy utóbb muszáj lesz, mint ahogy hosszú gatyát  és cipőt vennie (meg persze normálisan fürdeni...) 

Egyszer majdnem leégettem a lakást, mert nem jól zártam el a gázt a krumpli alatt. Viszont láttam csomó hullócsillagot és alig tudtam a végén már mit kívánni. Azt hiszem, a kövek lehulltát a mellkasomról, azt szeretném igazán, de persze lehet, hogy mindez csak a felnőtt kor. Mindenesetre félelmetes egyedül lenni, magamra számítani. Néha csak nézem az embereket és csodálkozom, hogy mind boldog valahogyan, hát nekem miért akkora feladat ez...rejtély. Azt hiszem, továbbra is az elengedést tanulom...mostanában belehúztam biztosan, mert  exponenciálisan fogynak, akik valaha, valamikor fontosak voltak. Hiába, a jó munkához idő kell...és sör!

Csak feküdtem a földön - hát hol... -  miután kiolvastam az Apák könyvét. 15 éve nézegetem a polcon, és Vámos, de nem tudtam hozzá nyúlni, mert nyilván ezt jelenti, amikor az idő majd megoldja... Ezt a könyvet én vettem apámnak. Nehéz volt neki ajándékot venni, mert nagyon kritikus volt, persze sosem mondta, ha valami nem tetszett és mindennek örült, de csak a maga módján. Pont úgy, hogy tudtuk, hogy minek nem tudott éppen. Szóval azért vettem a könyvet, már nem is tudom mire, talán születésnapjára, mert.. hát a címe miatt. És ugyan fogalmam sem volt, hogy miről szól, és hol voltam még a Vámos rajongástól, egyszerűen jó volt megfogni. Ezt éreztem most, ahogy feküdtem a könyvvel, és még mondtam is, ahogy hanyatt fekve átöleltem, hogy csodálatos. Persze pont úgy, ahogyan ezer másik is  csodálatos könyv. És az jutott az eszembe, hogy egy könyvvel nem egyszerűen csak örömöt adhatunk, vagy néhány jó napot, hanem életet. Világnézetet. Világképet. Új idegkapcsolatokat. Szívet.  Mindent. Csomó könyvre nem emlékszem, max. a címére, hogy olvastam, vagy nem. De ami igazán érzésből írodott, az bennem maradt és én lettem onnantól kezdve. Szóval ez a könyv volt apám utolsó könyve, amit olvasott. Sosem olvasta ki....

Aztán az jutott valamelyik nap eszembe, hogy elvesztem és tudom is, hogy miért. A legnagyobb sztereotípia miatt, így le sem írom, csak amire jutottam, hogy nem éri meg rajongva, lángolva élni. Ettől mind elégünk. Ahogyan el is égtek, írók, költők, festők, zenészek, színészek, mélységekben és magasságokban emésztették fel magukat. Akik birodalmat és nyugalmat építettek, stabil alapokkal, tartózkodtak a kilengésektől. Mint egy arisztokrata család, hűvösen, távolról nézve a furcsa és izgalmas lángolókat. Így amíg az ÉRZÉS űzése, megfogása determinálja a saját magunk elégetését, ez adja a világ nem vibráló részének a fényt és életet. Hülye dolog ez, szív nélkül kéne élni. Persze sokkal unalmasabb lenne, mert amikor jó, akkor sokkal jobb :)

ps 1: Ha szív nélkül élnék, nem zavarna, hogy egyedül kell összeszednem a szomszéd régi albérlőjének az ajtóm mellé támasztott ablakának az atomjaira hullott darabjait, ami csak az én ajtómat torlaszolta el. Így egyedül ütöttem ki a maradék üveget kalapáccsal, csukott szemmel, nehogy megvakuljak a szilánkoktól. Ha nemcsak dugni akarnának velem, akkor mindezt, a férfiabbnál is férfibb munkát ma valaki örömmel összeütötte volna. De mivel negyvenbe kanyarodva már megtanultam úgy csinálni, mintha nekem sem lenne szívem, így nyilván én is benne vagyok abban, hogy most kurvára fáj a billentyű pötyögtetés, a rohadék szilánkoktól az ujjaimban. Nyilván az emancipált és felvilágosult agyam megtaníthatna szerelem nélkül szexelnem, de ez sajnos nekem nem megy. És miközben most egy csomó exem felnyerít a röhögéstől, hogy én nem is, végül mégis csak kiderül, hogy A, van szívem. B, mégis csak szerelemből tudok csak.

ps2: Arra jöttem rá, hogy én sokkal többet élek időben, mint egy átalgos alvásritmusú ember. Fél hatkor kelek, és éjfélkor alszom el, ami azt jelenti, hogy mondjuk azzal szemben, aki fél hétkor kel és fél tízkor fekszik, három órával többet alszom. Az egy héten hat nappal számolva 18 órával több ébren töltött idő, vagyis egy nap egy héten ébren,  na, hogy értsd te is. Ami egy hónapban négy hosszú plusz éber napot jelent, ami egy évben 48 plusz nap. Azaz az én évem 13 és fél hónap. Na. És még nem tudom, hogy alapvetően ez jó, vagy rossz hír nekem.

ps3: Asszem kitalálható, hogy nincsenek itt a gyerekek. Balatonon vannak, én meg dolgozom, így az esték a kurva gondolataimé. És még a könyvemet is kiolvastam...És még a Dextert is régen kinéztem. És még a f@szkivan.

Sikerült végre eljutnunk a karácsonyi ajándék wellnessre, ami egyébként 3 hónapja lejárt, de kimozogtam, mert elrontották rajta eleve a dátumot. Úgy kellett mennünk, hogy akkor most, vagy soha, ennek örömére le kellett mondani egy fogorvost, egy ballagást, két baráti találkozót, egy-egy napot a suliból igazgatói kérvénnyel és a munkám is csücskösen jött ki az előző heti zsinórba okádástól. De megcsináltuk. Egyrészt büszke vagyok magamra, mert felnőttként levezényeltem a három napot, Dombóvár-Siófok kanyarokkal, másrészt lehet, hogy nem is én voltam a felnőtt, hanem a Panna. Akár hogy is, az azért bennem van, amikor áll előttem. Anya. Néha úgy érzem, hogy egy aranyhallal beszélgetek, aki úszik, úszik és minden körnél elfelejti, hogy ezen a dolgon már egyszer rágódott. Szerintem okos, nagyon jól megfogalmazta:) A három nap egyébként nagyon jó volt, ettünk, olvastunk, napoztunk, fürödtünk és aludtunk.Békében. A hátunk valami véletlenség folytán annyira leégett, hogy most otthon mindenki meztelen felsővel mászkál, pedig 30-as krémmel kentem mindenkit.  Szóval megnyitottuk a nyaraló szekciót. Bassza meg két napnak, ami ugye egy hétvége lenne, úgy örülök, mint egy hét szabinak. Tehát fejlődök, mert a kis dolgokat is értékelem. Bár két nap vízparton szerintem nem kis dolog.

ui: Zsivágóban csalódtam. A végére kifejezetten dühös voltam, persze az orosz vonal lényege, hogy az emberi sorsot úgy jellemzi, hogy van egy aranykor, egy felfutás, utána pedig az elkerülhetetlen hanyatlás és a vég. Ez ellen pedig egyre jobban tiltakozom, orosz szerelem ide, vagy oda. Akkor is lesz még aranykor....Ja, és Spirónak megjelent az új könyve. Még csak belenéztem a boltban és megdobbant a szívem, jövő havi cashflowba fér majd bele, de orosz sztorit írt!!! Szerintem olvassa a blogomat. Spiro, a nagy kedvenc. És orosz.... Értitek...

Vannak témák, amikről mindig csak homályosan írok. Egyrészt azért, mert van az a kényszerképzetem, hogyha mindent részleteznék, senki nem állna velem szóba. Másrészt azért, mert a szart a fejünkre többet nem öntjük, és senki nem akarja nyilván visszaolvasni magát. Aztán reggel úgy döntöttem, hogy a francba, nem lehet mindig középúton menni, meg folyton csak nagyvonalakban panaszkodni, mert így tényleg olyan, mintha folyton bajom lenne, pedig nincs is miért.  Mondjuk lehet, hogy azért de, de elegem lett a középutas opportunizmusból:DD Csámcsogjatok:)))))

Szóval az van, hogy valahol elszivárgott belőlem valami, aminek köze van ahhoz, hogy kovászos ubit teszek el, néha csak felkötöm a hajam és már indulok is és undorral kapcsolok el szerelmes jelenetekről, könyveket meg nem is olvasok olyat. Mondhatnám, hogy bekeseredtem, meg hogy megöregedtem (anyád), meg hogy kisebb gondom is nagyobb, de nem. Mert igazából tudom, hogy az utolsó versenyző volt ennyire mérgező. Mindjárt el is mondom, hogy miért.

Lehet, hogy félreismerem magam, de úgy gondolom, hogy nem vagyok haragtartó. Egyáltalán. Tudok hisztizni minden átmenet nélkül, de pillanatok alatt elengedem a kezét valaminek, ami korábban rohadt fontos volt. Kiüvöltöm magam, aztán hülyét csinálok magamból és bocsánatot kérek, hogy élek. Lehet, hogy azért, mert a hosszú távú memóriám szar, mindegy is. Az eddigi összes exem vagy hidegen hagy, vagy kifejezetten kedvelem. Pedig vannak néhányan, akik irdatlanul odatettek, és van néhány, akinek én, de utólag már olyan mindegy. Millió egy ember van, aki nem szeret és akit nem szeretek, arra pedig rájöttem, hogy ha szerelem van, akkor szerelem van. És szerencsére olyankor pont úgy, mint az előzővel, meg az előttivel, ezért sírni utánuk felesleges, mert jön, mindig jön egy új, vagy régi, de sosincs olyan, hogy elmúlik belőlünk a lapassion. Aha… Persze vannak legek, mindig is lesznek, hát itt most nem arról van szó….

Van ez az ember, aki megtanította, hogy házinyúlra nem lövünk, és aki tulképpen semmi rosszat nem tett, mégis nehéz akár köszönni is neki, ami a technikai minimum. És rengeteg energiát elvesz, mert végül még hülyén is érzem az egésztől magam, így járunk a munkahelyünkön egy bekeményedett szarkupacon. Persze nincs nagy jelentősége bent úgy nagy általánosságban, de gondoltam leírom, mi minden történik velem :D Szóval milyen az, ha gondolkodás nélkül pasizunk…Utólag bizonyos szempontból jelentéktelen volt az egész, persze nagy pátosszal és csodálattal, mégis károkat hagyott bennem. És ha próbálom megfejteni miért nem tudok normális lenni csóri palival, hát azért, mert én egyáltalán nem akartam megtapasztalni azt, amit ő jelentett. Nem akartam megtudni, hogy van férfi és nő között ilyen viszony, és az egy dolog, hogy nem érte meg, de valahol mélyen mégis elhiszem, hogy velem van, volt és lesz a baj. Van, amikor rájössz, hogy teljesen fölösleges megbeszélni dolgokat. Nem megy át semmi és ha át is menne, minek? Life goes on…  Ha valaki azzá válik, vagy az is volt mindig , ami ellen harcol, beszél és kampányol, aki nem sokra emlékszik belőled, talán a pontos nevedre sem, aki azóta elmeséli azokat a sztorikat háromszor, amiket már elmesélt akkor, amikor még veled volt, és aki ha te mondasz valamit, amit már sokszor mondtál neki, csak néz mint a luki nyúl… és aki azt mondja, te tetted tönkre,  még azt is, ami jó volt…WTF?! Kurva régen volt, hónapokban mérve és alapvetően, ha nem vagyok bent, eszembe sem jut. De mindez egy pillanat alatt átvillan rajtam, ha meglátom és nem tudok nagyvonalú lenni. Eszembe jutnak a hazugságok. Csúsztatások. Féligazságok. És kicsinyes hülye leszek tőle. De mindegy, a szeretetnek ehhez semmi köze. Akit szeretek, nem várom el tőle, hogy másmilyen legyen, mint amilyen. Ráadásul nem mondom pont ezt neki, hogy ne várd el tőlem, hogy másmilyen legyek, agyfasz az egész és demagógia arroganciával … Szóval ha kérdezné, hogy mi a bajom, hát ez. De már kérdezte. És nem volt kedvem elmondani. Minek… Nincs közünk egymáshoz.

Az egészből egyébként a legviccesebb, hogy megmaradt A., aki az ex exeJ A környezetem azt mondja, hogy beteg dolog ez, ami igaz is, bár a palihoz már nincs köze kettőnk barátságának. Mert nem arról szól, hogy kinek hisz az ember és kinek van igaza, hanem a saját megtapasztalásom a lényeg, ami alapján A. egy egészen különleges ember, akit sokszor pont úgy hallgatok, mintha mesekönyvből olvasnának varázslatokat és sokszor egészen olyan dolgok történnek vele, mint velem. És a közös pont már régen nem az, hogy ismertünk egy embert, aki fájdalmat és rombolást hagy maga mögött, de ő erről nem tud és nem is fog soha, hiszen csak azokról tud, akik akarnak még valamit tőle, neki ennyi a visszajelzés. A. megérdemli, hogy valaki boldoggá tegye. Mint ahogy én is, elfelejteni a sok hülyeséget. Megérdemeljük, hogy valakit boldoggá tegyünk. Aki észre veszi, hogy boldoggá teszik. Mert ez senkinek sem jó. Csak hiszi... senkinek sem volt jó. Esélyt adni olyan embernek, akinek vannak mélységei, nemcsak vélt hatalma és vélt tudása, aki nem saját magának az ellentmondása. Így, ha néhány lépésről nézem az egészet, akkor talán A. volt az értelme ennek a spirituális hormonhajszának.

Hát hajrá. Lassan biztosan megjön a kedvem, hogy ne magdianyus legyek csak, aki valahol 40 és 80 között érzi korban magát, de leginkább nemtelennek. Végülis egész nap palik között vagyok, szóval egyszer csak hat rám majd a tesztoszteron.

Szóval ilyen, ha olyanról írok, amiről konkrétan nem szoktam. Elég pletykás vonal, de van legalább hír értéke. Mondjuk már nem mai cucc, de pont ezért kerülhetett ideJ

utoljára nyolc éve kapott el a fosós-hányós, amikor saját lábamon mentem át az ügyeletre, hogy ezt már nem bírom és csináljanak valamit, tartottam a seggem az injekcióért, mintha fizettek volna érte. Mondjuk az amúgy nem nyápic tesóm is így járt ezzel a körrel, rá kihívták az ügyeletet, szóval lehet, hogy indokolt volt. Mindegy is, tegnap este 11-től reggel nyolcig gyakorlatilag non stop ölelgettem a porcelánmikrofont, néha ültem rajta és a lavórt ölelgettem. Kettőig bírtam tolerálni Pancsi hányásfóbiáját, utána a túlélésért játszottam. A csúcspont az volt, amikor Andrisnak csináltam a kirándulásra az uzsit, és rohantam a nappaliba a lavórral, mert valamelyik a wc-n volt s közben próbáltam agyilag összetenni, mi kellhet még kicsiöcsinek. Ilyen lehet a halál, komolyan. A hosszú éjszaka a wc-ben olyan igazságokra világított rá, hogy itt is el van ferdülve az egyébként új deszka, pont úgy, ahogy a régi helyen, és ebből arra következtetek, hogy valamelyikünk fél seggel ül rajta. Vagyis fél seggel van itthon. Sicc...

Először azt hittem, hogy ez az egész rossz. Beteg vagyok és leértem valaminek az aljára, ahonnan nem tudom felrúgni magam. Aztán rájöttem, hogy ez egy átmeneti állapot lehet, ami csak attól valamilyen, hogy valamilyennek képzelem. Kezdetben szörnyűnek gondoltam. Mostanra egyszerűen semmilyennek és ez volt a legelképesztőbb. Pedig csak arról van szó, hogy az elmúlt években mindent érzésből csináltam, egyik hullámból estem át a másikba. Most pedig olyan, mintha eltűntek volna a színek és mesekönyv helyett értelmező kéziszótárt olvasnék. Mintha kiestem volna a mátrixból. Persze ez baj is, mert a továbblépés még nem egyértelmű. Eddig varázsoltam ezzel a sokféle érzelemmel, hol jót, hol rosszat. Most pedig csak vagyok. Mindent és mindenkit kívülről nézek, néhány emberen kívül senki és semmi sem számít.  Kicsit olyan, mintha meghaltam volna. És kicsit olyan vagyok, mint aki felébredt.

Ha eddig Tolsztoj, hát most Paszternak. Utoljára akkor varázsolt el így könyv, nem is a mondanivalójával, hanem a képszerűségével, ahogyan az érzéseket elémpakolja, mindenféle cikornya és giccs, túlbeszélés és lírikus ködösítés nélkül, szóval Spiró Fogsága volt ekkora flash. Urival, most meg Zsivagóval. Azokkal a labdákkal, amiket feldob, de senki előttük még így sosem, és végül nekem kell újra értelmezni, gondolkodni rajta, mert nem rágja a számba. Más látásmód, más megközelítések. Hiába, orosz, na...

Szöges ellentéteként kikérdeztem Pannát töriből, ami abból áll, hogy van egy papír, amin számomra teljesen ismeretlen meghatározások és események, valamint szereplők vannak. Mutogatom, Panna köpi, ki, mikor, miért. Ezt ő akarja, én csak hülyének érzem ettől az egésztől magam. Például itt van Földnélküli János, akitől röhögőgörcsöt kaptam, mondom Pannának, ez pont beleillik a sorba, hogy..."jo, jo jobbágy jani, trianon tagadó tibi, alias 3T,... népi betyárok...szevasztok..." és itt jön majd ... Földnélküli jános, szevasztok.. (Belga, magyar nemzeti hipp-hopp....). Néz rám Panna, de anya még kérdezz, miközben Andris hátulról anya gyere már Modern  családot nézni, és mivel teljességgel oktalan, hogy fárasszam a nagyon okos gyerekemet, hát megyek. És közben nagyon, de nagyon ostobának érzem magam, szóval ne kérdezzétek ki a gyereket soha:))))

ui: és még azt akartam mondani, hogy én ezt a détótkrisztát annyira megütném, de komolyan. Ez az üzenet a negyvenes nőknek, hogy ala natur, hát ok. De most menjem már kriszti végig a tarcsai tescoban és nézze meg a negyvenes nőket, vagy akár a harmincasokat is, akiknek áldás egy kis smink és egyáltalán, emebriség elleni bűn lenne elhitetni a nőkkel a mai világban, hogy nem kell semmi, csak ahogy természet anyánk kipottyantott. Mert sajnos kell. Különösen annak a rétegnek, aki nem jut el a kozmihoz havonta hámlasztani, meg arcmasszázsra és a tököm tudja hogy még mire és akik reggeltől estig robotolnak és a szemük alatt akkora táska van sötét csíkkal, hogy kriszti a tatyóba pakolva elmehetne fireznébe a cuccal. Szóval bírom én a természetességet, sztem én sem vagyok egy műnő, de amit ez a vonal képvisel, nagyon messze van a valóságtól...Vagyis nem, mert az a bizonyos 10 százalék biztosan kajálja. Na jó, adok esélyt még a génjeinek is...

Viki. 38 éve a földön. És kép nincs, mert nem látszom ki a szeplőből:DD  

egy dolgot tanuljatok el, de tényleg! Az a pillanat, amikor megérkezel a munkából, sorsdöntő. Nekem például köszönni is nehezemre esik, éppen ezért üzenem minden feleségnek, barátnőnek és ágyasnak, hogy az érkezés pillanatában ha lehet, legyél olyan, mint levegő! Mert a férjek, apák és palik, mivel egyszemélyben egy ideje az is vagyok, vagyis a férfi a háznál, szóval csak annyit akarnak, hogy lerúgják a bakancsot és néhány percig hagyják őket békén, hogy átrendeződjenek abból a másik világból, ahonnan jöttek. Így jövök meg én is minden nap, és már a másodikon próbálok áttranszformálódni, hogy örömmel hömpölyögjek be a családhoz, és minden erőmre szükség van, hogy a küszöböt átlépve érdeklődő és azonnal tettre kész legyek. Általában nem is ugrom meg, pedig csak egy fél óra kellene, hogy viszonylag normális legyek. Sokszor gondolok erre, vagyis arra, hogy gy-t hányszor rohantam le már a kertkapu után, és mire letelhetett volna az első fél óra, amíg agyban is megérkezik, már öt témát tálaltam és megsértődtem, hogy szarik rájuk. Hiába, holtáig tanul az ember...

A puzsér lehet egy idióta, de ha meghallgatjátok ti is a ma délutáni piramis, ha volna két életem című irodalmi dalszövegelemzést, szóval...szem nem marad szárazon. És igen, mennyire igaz:) Ha volna két életem, énekli sanyi, akkor neked adnám az egyiket. De csak akkor, ugye, mert azt, azaz ezt az egyet persze nem, mert az, azaz ez így drága. És hát így meg is értheted mindjárt, hogyha két életem volna, akkor  az egyik szárnyra kelne és hinne mindenkiben és mindenkit szeretne:DD Úgy ahogy mondja sanyika. Mert a hang a szívedben drága, a giliszta a gatyában, aminek nem és nem lehetett ellenállni, ezért fohászkodsz most a jóistenhez, megmagyarázva, miért is kell neked leoltanod az össze, általad kívánatosnak tartott nőt. Hát ennyi:)) puzsér for president:DDD Mert persze egy ilyennel sem találkoztunk. Soha:DD