utoljára nyolc éve kapott el a fosós-hányós, amikor saját lábamon mentem át az ügyeletre, hogy ezt már nem bírom és csináljanak valamit, tartottam a seggem az injekcióért, mintha fizettek volna érte. Mondjuk az amúgy nem nyápic tesóm is így járt ezzel a körrel, rá kihívták az ügyeletet, szóval lehet, hogy indokolt volt. Mindegy is, tegnap este 11-től reggel nyolcig gyakorlatilag non stop ölelgettem a porcelánmikrofont, néha ültem rajta és a lavórt ölelgettem. Kettőig bírtam tolerálni Pancsi hányásfóbiáját, utána a túlélésért játszottam. A csúcspont az volt, amikor Andrisnak csináltam a kirándulásra az uzsit, és rohantam a nappaliba a lavórral, mert valamelyik a wc-n volt s közben próbáltam agyilag összetenni, mi kellhet még kicsiöcsinek. Ilyen lehet a halál, komolyan. A hosszú éjszaka a wc-ben olyan igazságokra világított rá, hogy itt is el van ferdülve az egyébként új deszka, pont úgy, ahogy a régi helyen, és ebből arra következtetek, hogy valamelyikünk fél seggel ül rajta. Vagyis fél seggel van itthon. Sicc...
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.