Vasmacs

Hétvégén voltam esküvőn, amire úgy emlékszem, hogy végigrobogott. Rajtam. Úgy képzeltem, hogy majd szépen elkészülök és puccban megérkezem, de a valóság ugye mindig más... öles léptekkel rohantam már a gyárba is, mert onnan mentünk, ahonnan mégölesebb léptekkel rohantunk tovább, hogy kurvára lekéssük az egészet és úgy éreztem magam, ahogy tütüben rongyolok az M1-en (bár végig azt hittem, hogy a nulláson vagyunk), mint egy guy ritchie filmben. És persze mindenki hozta a formáját, hiába beszéltünk meg bármit is, pont nem úgy lett, kicsit verekedtem volna, de végül úriemberek lettünk. Vagy valami olyasmi. Az beégett, hogy állunk a templom előtt, kezemben egy spárzacskós B rizzsel, két surinájsz is kinyalva, mint szarospista jézus szülinapján, a sokkon már túl vagyunk, hogy elkéstünk, de már beütött az atmoszféra és próbáljuk elviselni...mondjuk pont egymást is:)). Mindenesetre büszke voltam magamra, mert asszem nem ittam olyan sokat. Másnapos például nem voltam. Viszot sikerült két tampont betennem, szóval lehet mégis:DDD

Kiesett a kedvenc fülbevalómból a kő. Üveg, de kék:) így gondoltam megragasztom. Pillanatragasztóval. Majd betettem és hozzáragadt a fülemhez. Így lett örök darab....:)))

egészen fellendült mostanában a társadalmi életem, mondjuk dacára annak, hogy a pénzek egy része hiányzik a cash flowból. Ez izgi, különösen akkor, amikor dönteni kell, hogy internet számla, vagy osztálypénz. Végül persze mindkettő, és pont ettől izgi, mert határozottan büszke vagyok magamra, hogy megcsinálom.

Szóval néha már kimozdulok, persze általában azokkal, akikkel amúgy is egész nap együtt vagyok. Ez azért lehet, mert a sok sztereotípia, amit a válásról hallottam, baszki igazak. Egyszer olvastam, hogy a válás gyakorlatilag egy halál, mert az a valaki, aki egy kapcsolatban voltunk, tulajdonképpen meghal, azaz énünk ezután már nem lesz. És tényleg. Persze lehet, hogy ebben benne van az is, hogy túlságosan a "mi" határozott meg az "én" helyett, miközben a mély motiváció már baromira nem volt meg, de egészen új dimenzióba kerültem a másokhoz fűződő viszonyomban. Gyakorlatilag minden barátom eltűnt. Egy részük azért, mert a régi élet részei voltak és a békesség és valami tisztesség miatt így kell lennie. Nagyon hiányoznak egyébként, sokszor álmodok róluk, de a régi énnel együtt ez is ment. A másik oldalon lévő barátok, akik persze már rég nem barátok, csak emlékszem, hogy egyszer azok voltak, de miért is ugranának, amikor másfél évtizedig általában máshol voltam, szóval ők sincsenek. Persze néha szoktam keresni őket,   ők is engem (lányok ne vegyétek magatokra :DDD )de a legtöbbször pont nem érnek rá, majd máskor, jövő hét, jövő hónap, mert most mindenki abban az ideális, vagy annak tűnő családi mókuskerékben van, amikor reggeltől estig programból programba esnek bele a dédi szülinapjától kezdve, az ovis, templomos, nyaralós, kiscserkészes, barátnős és f@szom tudja milyen társaságokból. Hát pont leszarom az egészet, ez is része az újrakezdésnek ezekszerint. Aztán vannak, akiket én nem hívok fel, pedig imádom őket és ezen sokat gondolkoztam, hogy miért, mármint miért nem keresem őket. Aztán tegnap rájöttem, hogy mert a hülye viselkedést nem tudom kezelni, hülyén kezdek el én is viselkedni és megette a fene olyankor már az egészet. Ez úgy szokott lenni, hogy összefutok valami nagyon régen látott kedves emberrel, akinek a másodperc tört része alatt átfut az agyán, hogy mi van, komolyan, mintha anyám halt volna meg, vagy rákos lennék. Hogy vagy? szomorú kiskutya tekintet, mert hát tök jó, hogy megkérdezik, erre különböző instant válaszaim vannak, de az alapvető probléma pont az, hogy igen, jól vagyok.De baszki az emberek hiányoznak nagyon, akik anélkül, hogy tort ülnének a fejem fölött, egyszerűen röhögnek velem, vagy éppen sírnak, de mindenképpen úgy viselkednek, mintha normális ember lennék. Nem nagy beteg, aki most jött meg a háborúból és mondjuk fél lába van. Egyrészt nem kell sajnálni, van, amiért de, de azokért a dolgokért a bolygó 70 százalékát is velem együtt, mert hát az én döntésem is volt és mégsem a családomat pusztították el atomrobbanással, hanem csak új éltet kezdek, szociálisan konkrétan a nulláról. Szóval ezek a váratlan találkozások a gyors nyulcipő kategóriába tartoznak, miután kimerítjük a "belaktuk-e már a kecót" témát is. Mert persze dac van bennem. Meg csalódtam rengeteg mindenkiben. Viszont azt hiszem, vagyok annyira fiatal, vagy valami olyasmi, hogy elhiggyem, simán újra tudom kezdeni, hát bumm! Nulláról. Teljesen. És utána majd én is abból a pöffeszkedő állapotból beszélgetek, hogy igen, most nem jó sajnos, mert kerti partira megyek Ottóval, Gézával, Marival, vagy a pasim nagymamájának az aranylakodalmára. De egyébként sosem leszek ilyen, mert ha valamit, hát azt megtanultam, hogy a dolgok változnak, az emberek, a helyzetek, minden, de minden.  És ez nem baj, persze csak akkor, ha elfogadjuk magát a változást és meglovagoljuk mindig a hullámokat.

Szóval sosem gondoltam volna, de ez a világ tényleg rasszista, leginkább a nemekben és a családmodellben. Miközben természetes, hogy elválnak az emberek, vagy szinglik,  maga a világ kurvára úgy van felépítve, hogy párosan érzed benne normálisnak magad. Persze hivatalosan nem, de mélyen igen. Egy osztálykirándulás a gyerekkel, egy nyaralás, akár a barátokkal, és ezek a leg alapvetőbb dolgok, ne is menjünk bele a megélhetésbe, a bérek kialakulásába, a munkamegosztásba, az elvárt szerepekbe. Legtöbbször pedig pont nem azért érzem szarul magam, hogy férfi nélkül élek, hanem azért, mert úgy érzem, körülöttem csodálkoznak, hogy miért.

Emlékeztek, egy éve mire vágytam? Szex, meg szerelem, meg szerelem és szex. És bár pénzem továbbra sincs több, és érzem is minden nap ennek a hiányát, arra rájöttem, hogy hülye darabja vagyok a női nemnek:) Sosem mennék férjhez pénzért, nem érdekelnek a pózolós, sznob emberek. Férfiban és nőben sem. A szobizmus és az alulról felkapaszkodott elsőgenerációs, pénzes úri világ. Továbbra is a fűszert keresem mindenkiben, amit nem vehetsz meg apa, anya, férj, vagy Róbert bácsi pénzén. Utazni akarok, látni a világot, megtalálni a legkisebb dolgokban is a szépet, legyen az bárhol. És persze szeretnék csomó szexet és szerelmet is, de nem bármi áron. Lettem valaki, legbelül, tudom, mi nem kell és pont leszarom, hogy más miért nem érti meg, hogy A, miért válogatok, B, miért nem jó valaki, aki csak félig jó. Mert sokkal jobb egyedül, mint valakivel, akivel csak majdnem jó. Így levonva a konklúziót az elmúlt két év  leghosszabb, háború és béke terjedelmű posztjából, valamit azért csak tanultam az elmúlt három évben. Egyszer mégis csak felnövök, ha nem ugyanazok mellett az emberek mellett, hát akkor nem. És kinyitva a közhely szótárt, a lényeg a belső állandóságban van, nem pedig a külső állandóság görcsös megtartásában és keresésében. Ha ez meg lesz, sínen leszek. Egyelőre még csak naponta átmegyek rajta, pont az IKEA mögött :DDD

Arra gondoltam, miközben végignéztem és el is olvastam Martin Luther King beszédét, hogy valamit úgy világ szinten veszíthettünk el. Persze ezt most lehet, hogy megint valami midlájfkrízis mondatja velem, miközben újra teszem a saját kockáimat egyikről a másikra és keresem azt hogy ki áll mellettem, vagyis velem legalább egy irányba. Mert igen, van midlájfkríízis, meg globalizáció és információs társadalom, és túl vagyunk egy csomó izmuson, de mi az, amit közösen tudunk, vagy akarunk álmodni? Mert miközben világháborúk nincsenek és nincs vietnám, meg kuba, meg berlini fal és már amerikának is fekete elnöke van, valahol jobb világban élünk... persze olyanban, ahol egy órán belül értesülünk ha egy trónörökös megszületik, de nem tudjuk hogy ki lakik például a szomszédunkban, ahol a gyerekek már interaktív táblán tanulnak, de nem találkoznak délután, mert könnyebb a chaten megdumálni a dolgokat. És persze a lehetőségek sosem voltak még ennyire az orrunk elé tolva, hogy tudatosan éljünk és választhassunk, de alapvetően, valamiért még sem választunk általában jól. Mert a legtöbbünk életműve egy lakás, aminek a hitelét majd tovább viszi a gyerek. A hó végén kifizetett számlák, hogy ezt is megúsztuk. Vagy ha éppen nem, akkor is a kis buborék épül csak, belülről, nagyobb ház, nagyobb kocsi, nagyobb hűtővel. És miközben felesszük a bolygót, ahol élünk, lelkesen lájkoljuk a különböző zöld kezdeményezéseket, alternatív jövőt építő lelkes csoportokat, igazából ezt nem érezzük a sajátunknak. De ez csak egy lokális dolog lehet, mert biztos van egy álmunk nekünk is. Egy biztosan. Olyan, ami akkora energiákat mozdít meg, hogy megteljenek az utcák és a terek, meg a szívek és tényleg érezzük, hogy egyek vagyunk.

ps: És arra is gondoltam, hogy amíg vannak könyvek, addig nagy baj azért nem lehet. Háromezer oldal után felszívtam egy kicsit az elmúlt 150 év történelmét felületesen és magával ragadott. Kár hogy lassan vége, de no para, visszakanyarodom gyorsan az orosz vonalhoz. És közben majd megtalálom magamat is, mert hát idő, tényleg az kell csak, és megint lesz kedv, meg új lendület, meg barátok és tervek. Mert biztos lesz egy álmom megint...

Na már most, kurvára megtanulhatnám, hogy nem, NEM kiabálok el semmit, főleg, mielőtt vége van a hónapnak! Szóval Miután kijelentettem, hogy kijövök a zséééből, hazafelé a munkából fogta és megint beadta a motor kikapcsolós játékot a kocsim, így a kijövök a pénzemből átbillent a kurávára honnan szedek pénzt szerelőre állapotba. Olyannyira gáz, hogy nem akart újra indulni tartósan a kocsi, ha egyszer úgy gondolja, hogy kikapcsol. Vagyis 5 méteren túl. Vagy belül. Ez mondjuk a HUngárián elég ciki, különösen nagy kereszteződésben, asszem az lenne a legjobb, ha folyton vészjelzővel mennék, de az se jó, mert olyankor integetnek, én meg hülyén vissza, hogy tudom, tudom... és mutogathatnék, hogy szőke vagyok, de neeeem. Vagyis de, kapitány, ma egy kisebb technikai kör után bebizonyította, de never mind! Szóval a kurva kocsi menet közben egyszer csak kikapcsol, csak úgy, ukmukfukk, ezzel szórakozunk ugye majdnem másfél éve és 3 havonta elviszem a szervízbe, ahonnan szemlesütve visszaadják, hogy nem találtak semmit. Olyankor mindig örülök, mert olcsón megúszom, de cseppet sem vígasztal, amikor mondjuk az M7-en játszuk ezt 130-nál. Megállni, újra indítani. Szerintem életveszélyes. Na mindegy, most viszont előre léptünk, mert rájöttem, hogy a váltással kapcsolatban van valami, ha nem jó az ütem, vagy nem figyelek, vagy emergency kell valami, na akkor jön a huncutság. Ennek örömére úgy kapaszkodom a kormányban vezetés közben és kábé úgy is vezetek, mintha vizsgáznék, próbálok tökéletesen váltani, de úgy elfáradok, a napi 1,5-2 órás vezetésben (amúgy is), hogy mire beérek a gyárba, ölni tudnék. Vagy haza. Szóval jó társaság lehetek, nem is csodálom, hogy a fikusz is lekonyul mellettem.

ps: és most látom, hogy egészen olyan vonalat kaptam el ezzel a kocsi témával, mint amikor fűtöttem a kazánban fával egyedül. És bárhol mentem, mindenben a tüzelőt láttam, lógó hinta, erdei tuskó, ésatöbbi. És bárkivel beszélgettem, fűtésről löktem, egyszer egy taxist fárasztottam, ami után önkritikát gyakoroltam. Szóval most, miután a gyárban az egyik műhelyben kiselőadást tartottam a szerelőnek, hogy egy blogon olvastam, hogy egy francia citroen gyárban véletlenül akadtak rá a problémára, ahol a váltóban van egy kis szelep, ami bedagad melegre és rossz jelet küld a motornak, és én biztos vagyok benne, hogy ez a baj, de hülyének néztek. PLEASE! Vagy felszedek egy autószerelőt, hogy könnyű legyen az élet, vagy olvasson egy autószerelő és oldja meg a rejtélyt (miután eddig senkinek sem sikerült). És még folytathatnám, hogy eladhatnám, de ilyen pöpec kocsit nem tudok most venni, hát 5,2-t fogyaszt, csillog és rajta van a búvármatricám:DDD

ps2: A kérdésre a válasz, nem, nem tudok bkv-val járni (ami nem bkv, de nem jut eszembe, hogy mi lett belőlük), mert annyi órát vesz el a város két pontján való bolyongás, András levadászása... nem. Egy luxus marad, ez a kocsi. És ha kaja sem lesz, majd nyalogatjuk. Mondjuk a szélvédőre ragadt bogarakat:DDDD

Andrisban felfedeztem a bimbódzó gettó csírát, Majkát hallgat. Naponta ezerszer meghallgatja a kapucnis, világfájdalom kis köcsögöket, hogy megtanulja a szöveget. Andris, aki plüssel alszik, virágot hoz a játszótérről, egyiket a hajamba, rövid szárral, másikat a kezembe. És  mivel vizuális típus vagyok, látom a kis kölyökgólya fejét, amikor teljesen komolyan mondja, "mintha mindig sárban járnék, nekem már minden nap ajándék..." és hasonlók... ( ne feledkezzünk meg arról sem, amikor esténként cukiskodik, jasperrel ugrálva, és arról beszél, hogy neki a fóka kedvence, mert az annyira cuki...)Szóval gondoltam tágítom a palettát zeneügyileg, mert amiket mi hallgatunk Panccsal ezekszerint nagyon lányosak. Na akkor Ganxta Zoli, hát a rossz vér olyan jónak tűnt. Gyere Andriska, ez biztosan sokkal jobb, de azért rap, meg gengszterfeeling (minek egy 130 centis, szőke puttonak gengszterfeeling?!?! ne legyek az anyósod:)  Elsősor..........sajnos nem fügyültem ki, de no para, a refrén, az aztán jó lesz... Így mutatta meg a gyereknek a saját anyja a tömény 4 percnyi, kizárólag csak trágár szavakat és a kötőszót tartalmazó dalt, mint irányvonal. Holnap füvet viszek neki...

Holnap lesz egy hónapja, hogy beköltöztünk. Ez annyit jelent, hogy már elhasználtunk egy wc illatosítót, érzésből pattanok fel a negyedikre és nem fordulok be csípőből a régi utcába hazafelé. A hétköznapok csiszolódnak. Végre már nem polifomon alszom, és úgy tűnik, hogy az alsó szomszéd is kevésbé bagózza tele a klotyót (vagy csak a tüdőszanatóriumba került). Mivel a számlák jönnek mennek egész hónapban, pont, mint a különböző forrásból jövő jövedelmeink, egyik hónap összecsúszott a másikkal, azzal az illúzióval kecsegtetve, hogy kijövök a pénzből. Pedig még húsvét is volt, oh yeah. Ja, és tökéletesen vissza tudok vedleni a jó 20 éve elfelejtett panelproliba, amikor a lent játszó gyereknek lekiabálok az erkélyről, mikor jössz, nem fázol, stb... Panna meg csak ég. Ránéztem tegnap, itt így szokták, nem?! :)

A gyerekek itthon vannak, vagy haza mennek, ahol otthon vannak. Alapvetően jól vannak. Alapvetően én is. Csomó minden nem nyomaszt, helyette viszont vannak újak, amiket megpróbálok valami egészen mély helyre elnyomni magamban, így csak ritkán törnek elő. Andris persze vívodik, de miért ne vívódna. Ő is olyan emlékekben élő, régihez ragaszkodó, mint én, így amikor haza megy, újra kezdi sokszor az egészet. Mert itt lenni jó, de onnan eljönni nem és hát a múlt... Nem tudom mekkora elefánt voltam a pszichológia porcelán boltjában, amikor egy hasonló megfeszülésnél annyit mondtam csak az igaziból,, hallkan sirdogáló gyereknek. " Nézd Andris. Ez tényleg nagyon szar, de már annyit sírtunk rajta! Sírhatunk még, de szerintem már minek. Rázd meg magad te is és próbálj túllépni. Sírhatsz. Én is sírok sokszor. De menjünk most már előre! " Ami érdekes, ez hatott, ellenben a hosszú hónapok mindenféle trükkös lelki gyógyításai nagy tanítók nyomai alapján jöttek és mentek a kissrác lelkében. Azóta nem sír, vagy csak nem látom és egyáltalán, kifejezetten jó passzban van. Persze nekem könnyű, nem kell haza mennem itthonról...

Egyébként nagyon furcsa, hogy mennyire az a lényeg, amit gyerekként mondanak nekünk. Amikor piciként nagyon féltem a haláltól, anyám, gondolom tehetetlenségében, hogy baszki mit mondjon nekem, határozottan és ellentmondást nem tűrően leoltott, hogy hát ugyan! Mi van akkor, amikor elalszol? Vagy mi volt, amikor még nem születtél meg?! Na látod!! Nyilván azt mondtam, hogy semmi, és erre a semmire gondoltam nagyon sokáig mint megingathatatlan valóságra. És most, hogy már mindenféle mélységeiben keresem azt a semmit, és próbálom nemcsak hinni, hanem tudni, arra gondoltam, hogy vajon mennyivel lesz jobb a gyerekeimnek, akiken az első pillanattól a válaszaim valami új kezdetet adnak, újjászületéssel, más dimenziókkal, színes és boldog titkokkal. Még nem látom rajtuk azt a nagyon jót, csak a normális elveszettséget és kíváncsiságot. Panna hivatásból mindent megkérdőjelez, Andris meg aggódik, szóval mindegyik hozza, amit kell.

Hát ezek történnek mostanában. Mindannyian kicsit újra tanulunk járni, örülünk, ha süt ránk a nap és annak, ha béke van. Vagy valami nagyon hasonló....

az előbb elkezdtem írni valamit, amivel első blikkre úgy éreztem, megváltom, ha nem is a világot, de a középkorú nőket. De kettő percre kihívtak a srácok a friss levegőre és mire visszaültem, rájöttem, hogy kurvára nem mondok semmi újat senkinek, a középkorú nőknek meg aztán végképp. Milyen kár, hogy a mostani mainstream írók közül sokat nem hívnak ki 2 percre a levegőre írás közben...

Az a tény, hogy viszonylag egyedül kézben tartom az események szálait, már önmagában is jó hír, és miközben ezen agyaltam kezemben egy kávéval a lakás mértani közepén, arra jöttem rá, hogy azért büszke vagyok magamra... Nem mondom, hogy felnőttem, mert azt hiszem, sosem fogok igazán. Mindig ez maradok, vihogós, szétesős, álmodozó, felcsattanó, farmeros, bakancsos. De végülis nem ez számít. 

Furcsa dolgok vannak bennem, biztosan a gyerekekben is. Ahová haza járunk, amit otthonnak hívunk, még egyáltalán nem az, szokjuk egymást. Kérdeztem múltkor Andrist, hogy hiányzik-e neki a régi helye és szinte szégyelve mondta, hogy igen, pedig hát hogyne hiányozna! Mert jó itt. Olyan lelkünkről a kő lehull állapot, de valahol fárasztó is eljátszani, hogy itthon vagyunk, mert még nem. És azok csak apró nüanszok, hogy nincs kanapé, és nincs fotel, vagy ágy, én pölö polifomon alszom napok óta, de majd megoldódik, mert ezt tanulom most. Hogy előbb, vagy utóbb minden rendben lesz. Ó bocs... Minden rendben van. Az pedig nem számít, hogy akkora a helyünk, hogyha beállok az ebédlőben a tükör elé, akkor egyszerre bele tudok akadni az előszoba és a nappali ajtajába, de jó ez így, mert legalább mindig látjuk és halljuk egymást:)  Így mindenkinek, aki segített, nagyon köszönöm, hogy a saját lábamra álhhattam. Vagy valami olyasmi. És igazán igyekezni fogok, hogy kihozzam a legjobbat a jelen szituból.

ps: Miután a tükörből egy sápadt, gebe félhulla néz vissza, ma beugrottam egy szoláriumba, hátha. Mivel nem volt elég a két perc a smink lemosásához és vetkőzéshez, a fekvő, működő gépben vetkőztem le, miközben telefonáltam, mert csörgött az a szar is. És mivel a szolárium öregít, vettem gyorsan egy avokádót, hogy a fejemre kenjem, kompenzálva a dolgokat.  Hát így...

Az egész úgy ragadt már rám, mint egy lemoshatatlan mézes kulimász. Beleöregedtem, beleszottyadtam. A csontom legmélyebb sejtjeibe beleitta magát a parttalanság, elmúlás, búcsú, mindent elcseszettség érzés. És akkor fogtam magam és a 103. ikeás szatyor felcibálása után írtam egy sms-t P-nek, hogy mi lenne, ha ma itt aludnánk már. Szóval így történt, egy gyors mindent átnyálazó vágtával, persze csak a következő 18 óra túlélésére összpontosítva, újabb zsákok és csomagok felcipelése után a negyedikre, hát végül megérkeztünk... Vagyi s itt vagyunk. És bár van varrókészletünk és üveggömbünk buborékkal, meg Nagy László összes, asztalunk egyelőre konkrétan nulla.

Ha terveztem volna sem sikerülhetett volna jobban, jöttem ki a kapun és csak ömlött a könnyem, P- csak nézett, pedig biztos ugyan azt gondolta, vagy valami hasonlót. És amikor becsuktam a kaput életem felének évei mögött, és ültem a kocsiban, törölgettem a könnyeimet és mint egy hülye mondogattam, hogy vége, vége, vége....akkor megfogadtam, hogy ide nem hozom át a búbánatot, mert ez egy tiszta lap. Tekintettel arra, hogy ott tényleg akkora káosz maradt utánunk, hogy szegény gy-t sajnálom is, annak ellenére, hogy itt pont volt elég cipelni és pakolni, takarítani valóm.

Így végül megúsztam az utolsó este szentimentalizmusát, a búcsuzkodást, és nem baj, mert már amúgy is olyan régen facsarom magamból ezeket, hogyha meghalt volna valakim, már abból is talpra álltam volna. És miközben néztem magam az új fürdő új tükrében, ahol biztos csak a fény erősebb, egy öreg, megtépett nő nézett vissza, akinek éppen ideje volt, hogy mély levegőt vegyen és felússzon a felszínre... vagy a negyedikre... mindegy is, a lényeg, hogy felfelé...

Vikike... felnőtt módjára fogtam, lefényképeztem minden órámat, hogy akkor beolvasok mindent ahogy kell, időben a megfelelő netes felületen. Háromból egy sikeresen teljesítve, kettő kérdéses. Mire a villanyszámla megjött, addigra átcsúsztam a márciusi leolvasási időszakba. A víz pedig...az a rohadt netes felület nem tiltakozott a vessző miatt, így simán beírtam 634,9-et, melynek következtében a rendszer rögzítette a 6349-et. Csatornával együtt kb. 1,8 milla. Rakenroll...

Sokáig gondolkoztam, miután Panna kifejtette, hogy nem kap példát tőlünk, hogy miért is nem kapott és hogy tulajdonképpen miért is igen... És ilyenkor óhatatlanul összehasonlítja az ember a saját csomagját ezzel az egésszel, hogy azon gondolkodjon kapott-e példát és ha igen, akkor milyet is. Mert kapunk, hiszen minden példa. Az én anyai képem megingathatatlan volt. Jöhettek az évtizedek, az összeomlások és a felemelkedések, anyám ugyan olyan maradt, az értékei, az elképzelése a világról és annak működéséről, maximum azzal a bölcsességgel kiegészítve, hogy egy-egy korszakban éppen életképtelen és nemműködő volt ő maga. És ahogy belegondolok, ez sem rossz, mert ettől hiteles és ettől az övé az egész és kerek és a sajátja. Amit én adok tovább egy egészen más dimenzió, és nyilván ebből nőtte ki magát, ettől lett olyan amilyen. Hogy próbálok változtatni, újra és újra megkérdőjelezni a mindaddig megkérdőjelezhetetlen dolgokat, hogy aztán megint eldobjam, aztán újra megvizsgáljam és megkérdőjelezzem ugyan azt, aztán mást.

Hogy mindent elrontottam... Nem tudom. A kamaszok fellengzősségével igen. Egy elemző és biztos világképpel mindenképpen. És már csak abban reménykedem, hogy a legfontosabbat végül azért átadtam én is, hogy az én valódiságom pont abban lesz majd igazi, hogy miközben újra és újra belebukok valamibe, tudok igaziból sírni rajta, rácsodálkozni és megdöbbenni. Tudok újra és újra hinni dolgokban akkor is, ha ezerszer elejtettem, elvesztettem és csalódtam abban a bármiben. Hogy be tudom ismerni, hibáztam, de elhiszem, hogy legközelebb majd nem, de lehet, hogy mégis. Hogy először sírok rajta, de aztán nevetek, saját magamon, és másokon.Vagy éppen sírok és nevetek és aztán megint sírok, de persze megint nevetek majd. És sírok. Hogy miközben minden változik, oda tudok a dolgok mellé ülni és meg tudom magam is kérdőjelezni, hogy ez jó-e, vagy nem. És ha nem jó, el merem-e engedni. És hogy hogyan fognak rám emlékezni... a sok sírásra, vagy arra, ahogy kishálásban röhögök, hogy igen, képes vagyok a nadrágra cicanacit húzni és bele tudok zavarodni a legegyszerűbb történetbe is, mert félreértem és mindig dobok rá még egy lapáttal, mert pont nem baj, hogy hülyének lehet nézni, és mert annyira jó kiröhögni ezt az egészet.... ez már az ő csomagjuk.  A brazil sorozatba illő szálak, a valószínűtlen fordulatok, az újra és újra megdöbbentő következő "lapátok"... Ez is igazi...Ezek az én értékeim. Én döntéseim és nem döntéseim. Az én mozim, drámám és örömöm. Az én életem... Újra és újra...

Szóval az van, hogy mindenkinek vannak fura meggyőződései... Nekem 16 éves koromtól például fontos volt, hogy ha valamit vártam, akkor úgy beszéltem a dologról, hogy egy hét úlva már azt mondom, hogy egy nap múlva már azt mondom, hogy egy óra múlva indulok... De mondjuk olyan is volt, hogy egy év múlva azt mondom, hogy egy hónap múlva azt mondom, hogy lassan kezdődik... De mióta öregszem, azóta nem merek ilyen távlatokban gondolkodni:DD

Pannáék lépésekben gondolkodnak, olvastam múltkor valahol, hogy a világon 3,5 kapcsolat után mindenki elérhető, azaz 3,5 fél ember kell ahhoz, hogy bárkinek az ismerőse legyek. Amikor Pannácskának meséltem a benti kaszkadőrökről, akik egyébként alapvetően jelentéktelenek, kivéve a két srácnak, mert az oktatópénzt azért csengetik nekik rendesen, szóval Panna vérszemet kapott. Mert megnézte milyen filmet forgatnak és a főszereplő nő a kedvenc sorozatában játszott és akkor a csaj ismeri a nagy, nagy, nagy kedvenc színészt, és ha ő találkozna a kaszkadőrökkel, akkor három "lépésre" lenne csak tőle... Vísítás, ugrálás, rohangálás... És ehhez csak annyi kell, hogy egy helységben legyen a kaszkadőrökkel vasárnap... soha ilyen könnyen nem tettem gyereket boldoggá:)))

Az más kérdés, hogy ezt a vonalat követve, kettő lépésre vagyok Brad Pitttől és Johnny Depp-től... és háromra Capriótól és Angelina Julie-tól.... Tisztára mintha már barik lennénk:)))))

Ha kínomban végigolvastam a story gáláról íródott velvetkommandót, de teljesen, mind a hat oldalt, azért, hogy véletlenül se aludjak el a munkahelyemen, ahonnan már tényleg csak aludni járok haza, mekkora a baj?

Farsang. Idén úgy alakult, hogy be tudtam menni, még ha csak hátul támasztottam a focikaput, akkor is. Andrisnak fontos, hogy ott legyünk, ahol valami szokatlan történik, a farsanggal meg amúgy is szívtunk már eleget...nehezen megy az átlényegülés. Szóval farsang és ez egy olyan megmozdulás, amiről hosszú fejezeteket lehetne írni, de elég legyen annyi, hogy következő életemben szociológus leszek.... vagy piszhológos. vagy mindkettő. Most is meg kellett fogalmaznom egyébként, hogy a tornatanárnő valamidíjat érdemelne, de minimum lottó ötöst, mert azaz energia, ami jön belőle, hát komolyan...egyedül felpörgetett 300 kiskölyköt, kb úgy, amikor érzem, hogy a fülemen folyik ki az energia, de ebben az állapotban max. egy órát bírok, mert lefáradok idegileg, nos ő nem.... Zene, tánc, cukorkadobálás... itt jegyzem meg, hogy csodálatos, mennyire látszik már most a gyerekeken, milyenek lesznek. Mert hogy a cukorkaelkapással, önfeledt csápolással és tolakodással nemcsak a gyerekeimnek volt baja, hanem nekem is mindig, mert valahogy olyan szánalmasnak éreztem magam mindig, amitől még szégyelltem is magam. Néztem Andrist, ahogy a tömeg szélén áll és próbál úgy csinálni, mintha nem érdekelné az egész, pedig majd meghal a rohadt cukrokért, de nem, ő nem lambadázik, ugrál, gyilkol egy picit sem. Pannát ilyenkor még sajnáltam és odamentem volna, hogy átgyalogoljak helyette 3 hello kittyn és két focistán, miközben jól elindítom, hogy a francért nem élvezi az össztáncot. Most már szerencsére megértem, hogy ők ilyenek, pont mint én, és majd megoldják magukban. Vagy nem, de minek várjam el, hogy olyanok legyenek, annak örüljenek, ami nekik nincs és nem olyan...

Na mindegy is, néztem a szülőgárdát, akinek 90 százaléka az otthon lévő anyukákból állt, akik nem a kistesó miatt dekkolnak feszt évek óta otthon. Ez persze komoly társadalmi esemény náluk, a kiöltözés alap, de idén a kemény mag beöltözött!! Ezen nehezen lendültem tovább, miután anyukon megláttam a bájos cicafarkat (pink!!) és cicafüleket, hogy végül egymással visongjanak és a telefonjaikat nyomkodják felváltva. Támasztottam a foci kaput és nehéz volt rendeznem az arcom, a tesitanár időközben beállt az intim szférámba klasszikus napló, síp és susi kombóban. Kicsit bosszankodtam, aztán rájöttem, hogy én álltam be az ő intim szférájába, hiszen a jelmezéhez tartozik a kapu, ahogy a síp és napló is, mert hát mindenki abból dolgozik, amije van (Bundi ejtőernyős volt:)) ).Így odébbálltam:) Néhány gyerekkel egyébként jól kibabráltak otthon, olyan jelmezek voltak, hogy nehéz volt fapofát tartani. Múmia, látszott, hogy órákig tekerték csóri kölyköt, aki nem látott ki a cuccból, aztán volt mexikói zenész nagy kalappal, kábé akkorával, hogy gyerek nem fért ki a dupla kapun. Aztán volt egy csomó, akiről fingom nem volt, hogy ki, és ilyenkor hálás szoktam lenni a gyerekeimnek, akik egyszerűen kerek perec kijelentik a hülye jelmezötletekre, hogy NEM. és kész! Hát ilyen egy suli farsang, jó, hogy vannak gyerekeim, mert különös kis szelete ez a világnak...

van egy társkereső oldal, ahová még egyszer, vagy másfél éve regisztráltam magam egy mélypontomnál és egyszerűen nem tudom törölni magam. Annyira nem is akarom, mert konstans röhögni szoktam fenézni néha, sokszor Pannával együtt (ezt majd a pszichológusa kezeli évek múlva). Utoljára Pannácska garázdálkodott rajta néztem most hogy furcsa üzenetek jönnek, a hülyébbnél is hülyébbek. Az ok prózai, P. átállította a kapcsolati keresőt 16 és 20 év közötti nőkre...  Hiába, fiatalkorú lányokat rontok meg.  Egyre szebb:DDDD jó is a kamasz a háznál :DD

Úgy vártam ezt a február 2-t, mint a karácsonyt... Szerintem életemben nem főztem ennyit, mint az elmúlt hónapban, általában este tízkor, hogy utána azon szarakodjak, hogyan tudom eltenni a hűtőbe a kaját. És vége, lesz kaja a suliban, ááá....Amikor vasárnap este rámbámult Andris, hogy hétfőn átjöhet-e bebe, én meg visszabámultam, hogy dehát suli, ő meg rámbámúlt, hogy de aláírtad, hogy nem kérsz a síszünetre felügyeletet, én meg visszabámultam, hogy mennyi mindent aláírhattam ebben a hónapban... Szóval ma is főztem egy rohadt nagy adagot. Így megy ez....

De legalább volt időm Ágira, és úgy elsuhant a délelőtt átfordulva délutánba, hogy csak beszéltünk és beszéltünk, és tessék, fél négy van és most jutott először eszembe a gyár, kivéve, amikor egy hülye levelet továbbítottam szabcsinak. Kiváló.

Szoktam nézni egyébként, hogy mitől boldogok az emberek, ezen tegnap gondolkodtam. Voltam tavaly például egy szülinapi buliban, ahol két nőci ünnepeltette magát, és persze ez tök jó, mert az ünnepek kellenek. Csak furcsa volt, hogy felnőtt embernek olyan igénye van, hogy álljanak körülötte és tapsoljanak. De neki ettől jó, szóval mit foglalkozom vele, azzal kellene, hogy én mitől vagyok boldog és hát sajnos nem attól, hogy körbeállnak és tapsolnak. Nem tanultam meg boldognak lenni. Ez jutott az eszembe, hogy mindig figyelem a környezetem, nem tudok egyszerűen csak beledőlni. A kapcsolataimban is sokszor ez volt, hogy a másik határozott meg engem, nem én magam, ez pedig eleve zsákutca. A jó hír viszont az, hogy ha már erre rájöttem, nyilván változtatni fogok rajta. Ugye...

Andrássy út. Babakocsiban ülök, nyilván, mert anyám lába az orrom magasságában. Keresztbe vetve a lába, szoknya van rajta és a bordó lakkcipője. Csillog és ha megy benne kopog. Ha a két cipő összeér, ragad, ez nagyon tetszik, a világ középpontja a bordó kopogós cipő.

Visegrád. Kaptató felfelé, apámmal vonulunk hátul. Már nagyon sokat nyafogtam, ezért nem merek, pedig az a szar a cipőmben ott van és szúr. Beszélni még nem tudok, ezért nyafogok, de valahol megértem, hogy nem lehet mindig, mármint nyafogni, ezért próbálok úgy menni, hogy a gesztenye szúrós háza  csak picit érjen a lábamhoz. Sántikálok. És nyafogok. Aztán nem nyafogok, csak sántikálok.

Hősök tere. Háromkerekű, követem a csíkokat. Milyen jó, hogy lehet csíkon biciklizni, ezeket biztos direkt ezért festették ide. Apám azt mondja nem azért, de akkor minek. Teljesen értelmetlen egyébként. Lassan menni kell, pedig rohadt sok csík van még, mindig ide kéne járni. Nem értem miért nem jövünk ide sokat.

Szinyei. Babakocsiban fekszem, utoljára. Mert nagy vagyok, ekkora gyereknek már ciki babakocsizni, ezt mondgatja anyám  hátul. Nem tudom miért kell szégyellnem magam, de valami olyasmi lehet, hogy nem kellene így lennem, pedig nagyon szeretem, ahogy tolnak. Bámulok felfelé, nézem, ahogy a házak teteje csíkban kiúszik a képből és nehéz elképzelni, hogy ez nem lesz most már. Kényelmes, azt hiszem takaró is van rajtam. És olyan kényelmetlen, hogy kényelmes.

Liget. Játszótéri betongyűrűk, de a tetejére csak a nagyok mehetnek fel. Fentről röhögnek, a piciket nem engedik felmászni. Nem baj, úgy is veszélyes. Ha üres, felmegyek. Sosem üres. Sosem mentem fel.

Nagyanyám kerje. Hátul van egy kiskapu, mögötte másik kert, amíg a szem ellát. Nem mehetünk be, világos, arra a világ vége van. Akkora lehet, hogy nem is érnék a végére soha. Arra már csak a tenger lehet. Vagy egy másik ország, de az is lehet, hogy nincs mögötte egyáltalán semmi. Egyébként csak az utca vége, három perc alatt körbejárni.

Védőnő. Hálós mérleg. Már nem férek bele, ezért nem mér meg. Valamiért kínos, itt mindig macerálás van, menni kéne. Anyám itt mindig más, mintha nem velem lenne, hanem a védőnővel. Teljes transzformáció.

Iroda. Öltönyös férfi, csak a lábát látom és a padlószőnyeget. Anyám megbeszél, minden fából van és anyám azt mondja, hogy a minta a férfi ruháján halszálka. Nem értem, nem ilyen a halszálka. Sok az inger, a fókusz végig a halszálkán marad. A legfontosabb, hogy vikike, nagyon kell viselkedni....

ps: Hát ilyen az élet gyerekszemmel... persze 35 év után csak a sokk marad :DD

Olyan hülyén vagyunk kitalálva... néhány napja felbukkant valaki, aki minden szempontból ideális lenne, de tényleg. Nagy volt a lelkesedése és maga az ember komolyan olyan, hogyha le kéne írnom, milyen pasast képzelek el, hát tuti ilyet. Néztem a fotóit, hegyek... hát már ettől megőrülök egyébként. És a világkép... tökéletes visszhangja annak, ami bennem szól most. De persze vikike vagyok. Egyszerűen nem megy. Mert azon kívül, hogy kb. úgy értékelem, mintha egy magazinban néznék idegeneket, pont érzem, hogy semmi nem mozdulna meg bennem akkor sem, ha ezer évig akarnám. Mert ez ilyen. Belenézel valakinek a szemébe, és kész. Ha igen, akkor az a valami már ott van. És mondjuk általában pont el is veszek innentől kezdve, de a lényeg, hogy ennyin múlik. Mit láthatunk ilyenkor a másikban a másodperc tört része alatt, nem tudom. De azt hiszem magunkat... Ennyi, hogy felismerek a másik szemében valamit, ami én vagyok és ismerős és meleg és vonz mint méhet a méz, beszippant és az a kurva kapocs onnantól ott van, megérek nem figyelni rá, ha már vége,  ááááááá..... Hát erről van szó... Így ha kell, ezer évig egyedül leszek inkább, de enélkül minek...

Két nap munka nélkül. Kettő... pont úgy érzem tőle magam, mintha kaptam volna egy hetet, pedig most volt karácsony, amikor tényleg kaptam, de az valahogy más volt, mert végig vágtattunk rajta, mivel hogy ugye karácsony. Szóval tanuljuk meg megbecsülni a kis dolgokat, hát nyilván ez is kell valamiért most nekem, így felhecceltem magam, hogy most tényleg oda teszem ezt a két nyanvadt napot. Azért a biztonság kedvéért lehalkítottam a telefonom... Annyira rákészültem, hogy tízkor eszméltem rá, A. már nagyon feszeng, nem voltam még boltban, nincs kaja, mosnom kell, és egyáltalán... 11-kor ezért felkeltem. A fene nagy lakoma helyett összedobtam ebédre egy fasírtot, amit 1/3 nem evett meg, mostam is, de elfelejtettem kiteregetni, majd nyugalmat remélve megnéztük a Diktátort kábé harmadszorra. Hát valamitől okosodnia is kell a gyerekeknek :) Ezután 3x keltem csak fel, szóval azt hiszem, az ideálisanyaképet még csiszolni kell...

Andrásra egyébként nehéz idők járnak. Néhány napja belenéztem az egyik füzetébe (valahogy napokig nem mertem kinyitni egyiket sem, szégyelltem is magam, de csak toltam a dolgot...). Legszívesebben két ujjal fogtam volna csak meg, a borító megint lejött róla, a felső sarka összegyűrve és beszakadva, mintha a seggét törölgette volna vele. Na, már itt dagadtak az erek a fejemen, aztán kinyitottam és olyan monológ szakadt ki belőlem, hogy Andris megállt biztos a fejlődésben. Új szelek fújnak. Begyűjtöttem az összes elektronikai cuccot, magamban anyázva, hogy ez nekem is éppen olyan szar lesz, mint ennek a kis izének, de kemény leszek. Rá egy napra kapott egy pirospontot írásra. Na!! Hiába próbáltam eddig bármit, úgy tűnik csak ez hat...

Aztán gondoltam átmegyek a lakásba és lefestem az ablakokat, de rájöttem, hogy az összes kulcsot odaadtam Ferinek, mérjék föl a munkákat. Így ez sem jött össze. Mégis csak pihenni fogok holnap is... mikor lesz ebből költözés...

Reggel azon merengtem, hogy úgy tűnik, végérvényesen megkérgesedtem. Korábban mindig vártam valamit. Bármit, minden kis szarságot tudtam várni, számolni a napokat, izgulni előre, hát értitek. Nem emlékszem mikor vártam valamit utoljára... talán nyáron, de az is mikor volt. De aztán rájöttem, hogy azért lehet ez így, mert ezek a dolgok nem rólam szólnak most, vagyis úgy csinálom őket, ami nagy baromság, mert mindjárt más lenne minden, ha beletenném magam mondjuk akár az elszart croissanba. Vagy a lakás falszínéba, be. Mert úgy tűnik, ilyen felnőttnek lenni... Elfelejteni számlát befizetni, lefesteni egy ablakot, szakácskönyvet nézegetni, beszélgetni a boltban a felvágottassal, elrobogni szülőire, kiválasztani a kábelszolgáltatót, elaludni a kádban... A kérdés márcsak az, hogy rajtam múlik-e, hogy visszajön-e az a kurva fény a szemembe... Idő... Azt kérek... 

ps: az illetékeseknek üzenem, hogy sokkal szórakoztatóbb vagyok csillogó szemmel, és ehhez szerintem még mikrofon sem kell, meg pálinka, szóval a világ boldogságáért is többet tudnék tenni:)))))))) köszönöm

ps2: sokkal kevesebbet írnék például a semmiről:)))))))))

Amikor reggel jövök be a gyárba és messziről látom csepel közepén azt a nagy, gomba, vagy inkább űrhajó alakú tornyot, mindig az jut eszembe, hogy akár Seattle közepén is lehetnék, mert ott van hasonló torony, vagy mi is lehet ez. De ez a Csepel Művek, erre pedig akkor döbbenek rá, amikor bekanyarodok a főbejárat felé, ahol a múltat idéző felirat kicsit hiányosan ég csak... Csel Művek, és ilyenkor csak bólogatok magamban... Milyen igaz...

Szeretek burleszkben gondolkodni, mert ha átkattintom az agyam az önsajnálatból és a pánikból, akkor látom magam előtt a munkásőrt, ahogy integet a gyárkéményről, meg a kartonszoknyás munkás lányt, ahogy megy építeni a szocializmust,  és egyből az eperjes jut eszembe a legényanyából. Mi vagyunk a Bélák. Mind. Néha mondogatják bent, hogy biztosan sok mindent tudnék írni erről az egészről, mert hogy miért nem írok, ha már olyan sokáig az volt a munkám. És ilyenkor csak nézek rájuk, hogy hát lenne mit, az biztos, egy művészfilm kijönne komplett. És nemcsak a hétköznapok, de a szálak, amik itt szövődnek, burjánzanak, kivel, mi történik és mi nem... Hát nem egy Spiró mű lenne, az biztos...

Ha szabadnap, akkor crying time... komolyan nem értem magam, annyit bőgtem az elmúlt három évben, hogy igazán megunhatnám, de úgy tűnik nem. Két lehetőség van, a, ideggyenge vagyok, b, ilyenkor jön ki az egész hetes feszkó. Szóval a gyerekeknek már igazán tele lehet velem a puttonyuk, mindegy, délutánra viszonylag ráncbaszedtem magam (höhö, rááncba, érted:)) ). OLyanokon szaroztam fél napot, hogy mivel rendezem be a lakást, hogy mit tudok nélkülözni, meg hogy fázni fogunk mert a fél kecóban nincs kovektor. Hát ilyenek. A kurva gondolatok meg csak kergették egymást a fejemben, hogy végül munkapontra kerüljek és pöccre bőgjek. Pedig tényleg készülök ezekre az egy napokra, hogy majd mi mindent csinálok a gyerekekkel. Hát ebédet, azt csináltam, meg hangulatot....

Délután aztán vettünk P-nek báliruhát. Meg A-nak gatyát. És hajtottam tollas fülbevalót, de még mindig nem gyártották le a nekem való darabot. P végül Audrey  Hepburn-nek fog öltözni, csini, A-pedig márványkoptatott farmert választott, ami 1985-ben volt utoljára divat. De pont leszartam, mert mire a gatyakérdésre került a sor, addigra szanaszét voltunk mind hárman. Álltunk a h & m-ben  28 féle farmer előtt, és mondtam A-nak, hogy egy kurva tapodtat sem megyek addig arrébb, amígy rá nem mutat egy tetves nadrágra. Kábé pont így mondhattam, homályosan átfutott az agyamon, hogy most pont olyan vagyok, mint akik mellett fölényesen el szoktam menni, majd legyintek, áá, törökök...vagy nemzetiségiek. Szóval álltunk ott hárman meredten, mindenki más irányba nézve, fülünkön folyt az adrenalin, míg végül bundika rá nem bökött egy márványgatyára. És a gyerek kettő perc alatt alakult át az unalmas, leszarom állapotból csillogószemű kiskölyöké, hogy ez a nadrág anya nagyon tetszik, stb.... Miért nem lehet ezt cirkusz nélkül csinálni?!

Valamelyik nap kapitányunk a hajóról a gyárban kifejtette, hogy ő biztos benne, hogy nekem már nem lesz több gyerekem, sőt, férjhez sem megyek, mert amikor kérdezte, simán rá vágtam, hogyha megtalálom egyszer azideálisférfit, szóval simán szülők még egy csomót. És akkor számtalan gyerekem lesz, de pali kirohogott. Anyád, gondoltam, hát ennyire ne támogassanak már. Persze ha mélyen belegondolok rohadtul nincs kedvem előlről kezdeni, éjjel bolyongani, minden macskabagzásra felriadni, mert azt hiszem, hogy a gyerek, mackóban élni bezárva, annapetin művelődni és teletabin. Max. ha valaki garantálja, hogy lányom lesz. Meg lenne olyan klassz háromlábú babakocsim, amihez felvehetnék egy szép fehér inget és napszemüveget, szépen kifesteném a körmöm és mennék a városba...de lehet, hogy ehhez elég egy babakocsi, majd teszek bele krumplit... Mondjuk pali se ártana hozzá, de mindegy, ha krumpli lesz, ahhoz minek:)) A gazdasági épületnél pedig lovászfiú kerestetik:DDD

Hasaltunk és néztük azt a színes gömböt. Tetszett nagyon, kék volt és zöld, néhol fehér meg barna és a színek összefolytak rajta, mintha egy szép üveggolyót megpörgettünk volna.  …És te odaadod majd a szíved... Hát persze, mondtam gyorsan, és néztem tovább a színes golyót, odaadom, te meg adsz majd érte valamit…  Mindig adok, mondtad, hiszen mi vagyunk a jin meg jang, és a szív az olyan, hogy mindig új lesz neked… és hirtelen nagyon szomorú lettél. Megsajnáltalak, pedig nem tudtam, hogy mi az a szív, hát persze hogy odaadom, biztos lesz belőle majd sok. És ha mégsem, akkor is adok belőle, mondtam, biztos egy kicsivel is beérem majd, de te gyorsan megráztad a fejed. Nem, neked mindig az egész kell! Hát jó, mondtam, így az üzlet megköttetett.

És jöttél is érte nagyon hamar, miközben mindig mást adtál cserébe. Először csak kicsi izgalmat. Bókokat…. Megígérted, mondtad később, és már vitted is a szívet, ott hagyva a helyét, egy üres lyukat. Aha, hát ilyen ez, gondoltam, és vártam, hogy mi lesz... újra jöttél, hát az lett, mert te is megígérted. Legközelebb aztán sok nevetést adtál, és egyszer még a lekváros kenyeredet is, én meg ültem a padban és arra gondoltam, hogy soha nem eszem meg, hagyom, hogy megszáradjon a polcomon. A szívből akkor csak egy száraz kenyér maradt, de később újra jöttél, és hol volt már a kenyér, meg a régi szív... Akkor csókot kaptam. A parkban voltunk, fogtad a kezem és azt mondtad, hogy mi mindig együtt leszünk. Felvettél hát egy kavicsot, hogy felírd a nevünket a tűzfalra, mert a két név összetartozik, mondtad és rajzoltál mellé egy nagy szívet, biztos azért, hogy emlékezzek mit ígértem egyszer. Persze nem emlékeztem, de az üzlet az üzlet, így vitted, ami jár… Később sok mindent hoztál azért cserébe. Sétákat és simogatást. Puha meleget, amibe bele kellett bújni újra és újra, ölelést, tüzet, könnyeket és borzongást. De a szívből végül megint csak egy kráter maradt, és akkor gondoltam először, hogy e nélkül nem is lehet élni, hát biztosan ezért kellett neked.

Jöttél aztán még nagyon sokszor. Egyszer zenét hoztál cserébe, később meg képeket. Festettél és azt mondtad megtanítasz engem is. És később, amikor jöttél, új életet hoztál. Terveket, közös nevet, egységet, azt, hogy „MI” és adtál babákat, csodát, érzést, majd hullámvasutat és végül sztereotípiát.  Aztán én adtam, te meg vitted, mert a tiéd…

Néha persze csak apró dolgokat adtál, olyat, mint hiú remény, vagy illúzió, és hogy szív nélkül milyen, tudtad már rég... Azért kérted el, hogy neked is dobogjon, így hát mindig van egy, de persze nem tudom, hová teszed. És olyankor, amikor nálam éppen nincs, szív nélkül fő a krumpli, és szív nélkül várom a villamost. Szív nélkül írom a számlát és nélküle fizetek a sajtért, és szív nélkül várom, hogy gyere és elvidd megint. Mert az egész kell… mondtad. Hát legyen, hiszen így beszéltük meg…

Arra gondoltam, hogy hol rontjuk el. Hogy mitől lesz az élet napról napra és véletlenszerű, és meglepő és ismeretlen, mintha mindig egy új ösvényen mennénk, csak úgy találomra, valahová...

Tegnap P olyan tükröt tartott elém, amiből világos, hogy én sem csináltam jobban, mint anyám, meg az ő anyja, mert én is folyton csak tüzet oltok, a következő lépések előtt söprök, hogy annyira ne legyen göröngyös amikor mindjárt lépünk. Az energia, amit annyit mondok ugye... abból van úgy globálisan kevés, és még ha mindig egy picit előre is lépünk egy-egy generáció után, valahogy sosem lesz olyan, mintha valaki már taposta volna azt a kurva ösvényt előttünk. Pedig hát a vicc az egészben az, hogy pont mi tapossuk, csak mindig, újra és újra kezdjük, mintha egymástól teljesen független láncszemek lennénk.

Hát igen... Remélem P. majd az a gondtalan egyetemista lesz, aki bringával járja a várost, barátja a nagyvilág és színes sállal a nyakában tanul majd a könyvtárban, vagy a parkban és pontosan tudja majd, hogy mit akar.

Persze ehhez kellek én is, mert most feszt úgy néz ki, hogy nem tudom, így szegény gyerekek honnan építik majd be azt az ideális, örömre hajlamos  képet és egyáltalán, hol tanulnak meg boldogok lenni? Ki mutatja meg nekik, hogy képesekvagyunk boldogok lenni... Ki mutatja meg, hogy mit érdemes és mit nem, merre és miért, és legfőképpen hogyan?

Ha felfelé nézek, mindenhol az éppen aktuális tűzoltás ment, hogy a gyerekek egy látszólagos vattából tudjanak kiugrani a világba. Példa nélkül, vagyis a példa mindenhol az volt, hogy tisztesség, munka, küzdelem. És adták a stafétabotot tovább, generációkon át, a következő nemzedékeink pedig ugyan úgy maradtak majd, mint pisti a vérzivatarba. Nem baj, majd a gyerek... és ezt mondom már én is, miközben pontosan tudom, hogy anélkül ő sem csinálja meg, hogy meg ne fognánk a kezét, meg ne mutatnánk neki a lényeget. Hogy amíg máshol élmény otthon lenni, mert egység van, hagyományok, tradíciók, összetartás, addig itthon túlélés lelki szinten. És pont a lényeg veszik el, miközben átrobogunk az életen. Ezt adjuk át. Ez az örökségünk... 

Kipróbálja a szélcsatornánkat  Orbán Viktor tesója, arra kértek minket, hogy megkülönböztetett bánásmódban részesítsük őket. Kicsit reménykedek, hogy a tesó is jön, rápróbáljuk a kezeslábasunkat, betereljük a széltérbe és megtekerjük 70 százalékon O. V-t is. Aztán beszélgethetünk utána a bevándorlási kérdésről például.... vagy bármiről... és a szokásos távozó mondatunkból sem maradna ki: Vigyázni hazafelé...veszélyes :))))))