Vasmacs

Holnap lesz egy hónapja, hogy beköltöztünk. Ez annyit jelent, hogy már elhasználtunk egy wc illatosítót, érzésből pattanok fel a negyedikre és nem fordulok be csípőből a régi utcába hazafelé. A hétköznapok csiszolódnak. Végre már nem polifomon alszom, és úgy tűnik, hogy az alsó szomszéd is kevésbé bagózza tele a klotyót (vagy csak a tüdőszanatóriumba került). Mivel a számlák jönnek mennek egész hónapban, pont, mint a különböző forrásból jövő jövedelmeink, egyik hónap összecsúszott a másikkal, azzal az illúzióval kecsegtetve, hogy kijövök a pénzből. Pedig még húsvét is volt, oh yeah. Ja, és tökéletesen vissza tudok vedleni a jó 20 éve elfelejtett panelproliba, amikor a lent játszó gyereknek lekiabálok az erkélyről, mikor jössz, nem fázol, stb... Panna meg csak ég. Ránéztem tegnap, itt így szokták, nem?! :)

A gyerekek itthon vannak, vagy haza mennek, ahol otthon vannak. Alapvetően jól vannak. Alapvetően én is. Csomó minden nem nyomaszt, helyette viszont vannak újak, amiket megpróbálok valami egészen mély helyre elnyomni magamban, így csak ritkán törnek elő. Andris persze vívodik, de miért ne vívódna. Ő is olyan emlékekben élő, régihez ragaszkodó, mint én, így amikor haza megy, újra kezdi sokszor az egészet. Mert itt lenni jó, de onnan eljönni nem és hát a múlt... Nem tudom mekkora elefánt voltam a pszichológia porcelán boltjában, amikor egy hasonló megfeszülésnél annyit mondtam csak az igaziból,, hallkan sirdogáló gyereknek. " Nézd Andris. Ez tényleg nagyon szar, de már annyit sírtunk rajta! Sírhatunk még, de szerintem már minek. Rázd meg magad te is és próbálj túllépni. Sírhatsz. Én is sírok sokszor. De menjünk most már előre! " Ami érdekes, ez hatott, ellenben a hosszú hónapok mindenféle trükkös lelki gyógyításai nagy tanítók nyomai alapján jöttek és mentek a kissrác lelkében. Azóta nem sír, vagy csak nem látom és egyáltalán, kifejezetten jó passzban van. Persze nekem könnyű, nem kell haza mennem itthonról...

Egyébként nagyon furcsa, hogy mennyire az a lényeg, amit gyerekként mondanak nekünk. Amikor piciként nagyon féltem a haláltól, anyám, gondolom tehetetlenségében, hogy baszki mit mondjon nekem, határozottan és ellentmondást nem tűrően leoltott, hogy hát ugyan! Mi van akkor, amikor elalszol? Vagy mi volt, amikor még nem születtél meg?! Na látod!! Nyilván azt mondtam, hogy semmi, és erre a semmire gondoltam nagyon sokáig mint megingathatatlan valóságra. És most, hogy már mindenféle mélységeiben keresem azt a semmit, és próbálom nemcsak hinni, hanem tudni, arra gondoltam, hogy vajon mennyivel lesz jobb a gyerekeimnek, akiken az első pillanattól a válaszaim valami új kezdetet adnak, újjászületéssel, más dimenziókkal, színes és boldog titkokkal. Még nem látom rajtuk azt a nagyon jót, csak a normális elveszettséget és kíváncsiságot. Panna hivatásból mindent megkérdőjelez, Andris meg aggódik, szóval mindegyik hozza, amit kell.

Hát ezek történnek mostanában. Mindannyian kicsit újra tanulunk járni, örülünk, ha süt ránk a nap és annak, ha béke van. Vagy valami nagyon hasonló....