Vasmacs

Hasaltunk és néztük azt a színes gömböt. Tetszett nagyon, kék volt és zöld, néhol fehér meg barna és a színek összefolytak rajta, mintha egy szép üveggolyót megpörgettünk volna.  …És te odaadod majd a szíved... Hát persze, mondtam gyorsan, és néztem tovább a színes golyót, odaadom, te meg adsz majd érte valamit…  Mindig adok, mondtad, hiszen mi vagyunk a jin meg jang, és a szív az olyan, hogy mindig új lesz neked… és hirtelen nagyon szomorú lettél. Megsajnáltalak, pedig nem tudtam, hogy mi az a szív, hát persze hogy odaadom, biztos lesz belőle majd sok. És ha mégsem, akkor is adok belőle, mondtam, biztos egy kicsivel is beérem majd, de te gyorsan megráztad a fejed. Nem, neked mindig az egész kell! Hát jó, mondtam, így az üzlet megköttetett.

És jöttél is érte nagyon hamar, miközben mindig mást adtál cserébe. Először csak kicsi izgalmat. Bókokat…. Megígérted, mondtad később, és már vitted is a szívet, ott hagyva a helyét, egy üres lyukat. Aha, hát ilyen ez, gondoltam, és vártam, hogy mi lesz... újra jöttél, hát az lett, mert te is megígérted. Legközelebb aztán sok nevetést adtál, és egyszer még a lekváros kenyeredet is, én meg ültem a padban és arra gondoltam, hogy soha nem eszem meg, hagyom, hogy megszáradjon a polcomon. A szívből akkor csak egy száraz kenyér maradt, de később újra jöttél, és hol volt már a kenyér, meg a régi szív... Akkor csókot kaptam. A parkban voltunk, fogtad a kezem és azt mondtad, hogy mi mindig együtt leszünk. Felvettél hát egy kavicsot, hogy felírd a nevünket a tűzfalra, mert a két név összetartozik, mondtad és rajzoltál mellé egy nagy szívet, biztos azért, hogy emlékezzek mit ígértem egyszer. Persze nem emlékeztem, de az üzlet az üzlet, így vitted, ami jár… Később sok mindent hoztál azért cserébe. Sétákat és simogatást. Puha meleget, amibe bele kellett bújni újra és újra, ölelést, tüzet, könnyeket és borzongást. De a szívből végül megint csak egy kráter maradt, és akkor gondoltam először, hogy e nélkül nem is lehet élni, hát biztosan ezért kellett neked.

Jöttél aztán még nagyon sokszor. Egyszer zenét hoztál cserébe, később meg képeket. Festettél és azt mondtad megtanítasz engem is. És később, amikor jöttél, új életet hoztál. Terveket, közös nevet, egységet, azt, hogy „MI” és adtál babákat, csodát, érzést, majd hullámvasutat és végül sztereotípiát.  Aztán én adtam, te meg vitted, mert a tiéd…

Néha persze csak apró dolgokat adtál, olyat, mint hiú remény, vagy illúzió, és hogy szív nélkül milyen, tudtad már rég... Azért kérted el, hogy neked is dobogjon, így hát mindig van egy, de persze nem tudom, hová teszed. És olyankor, amikor nálam éppen nincs, szív nélkül fő a krumpli, és szív nélkül várom a villamost. Szív nélkül írom a számlát és nélküle fizetek a sajtért, és szív nélkül várom, hogy gyere és elvidd megint. Mert az egész kell… mondtad. Hát legyen, hiszen így beszéltük meg…