Vasmacs

Az egész úgy ragadt már rám, mint egy lemoshatatlan mézes kulimász. Beleöregedtem, beleszottyadtam. A csontom legmélyebb sejtjeibe beleitta magát a parttalanság, elmúlás, búcsú, mindent elcseszettség érzés. És akkor fogtam magam és a 103. ikeás szatyor felcibálása után írtam egy sms-t P-nek, hogy mi lenne, ha ma itt aludnánk már. Szóval így történt, egy gyors mindent átnyálazó vágtával, persze csak a következő 18 óra túlélésére összpontosítva, újabb zsákok és csomagok felcipelése után a negyedikre, hát végül megérkeztünk... Vagyi s itt vagyunk. És bár van varrókészletünk és üveggömbünk buborékkal, meg Nagy László összes, asztalunk egyelőre konkrétan nulla.

Ha terveztem volna sem sikerülhetett volna jobban, jöttem ki a kapun és csak ömlött a könnyem, P- csak nézett, pedig biztos ugyan azt gondolta, vagy valami hasonlót. És amikor becsuktam a kaput életem felének évei mögött, és ültem a kocsiban, törölgettem a könnyeimet és mint egy hülye mondogattam, hogy vége, vége, vége....akkor megfogadtam, hogy ide nem hozom át a búbánatot, mert ez egy tiszta lap. Tekintettel arra, hogy ott tényleg akkora káosz maradt utánunk, hogy szegény gy-t sajnálom is, annak ellenére, hogy itt pont volt elég cipelni és pakolni, takarítani valóm.

Így végül megúsztam az utolsó este szentimentalizmusát, a búcsuzkodást, és nem baj, mert már amúgy is olyan régen facsarom magamból ezeket, hogyha meghalt volna valakim, már abból is talpra álltam volna. És miközben néztem magam az új fürdő új tükrében, ahol biztos csak a fény erősebb, egy öreg, megtépett nő nézett vissza, akinek éppen ideje volt, hogy mély levegőt vegyen és felússzon a felszínre... vagy a negyedikre... mindegy is, a lényeg, hogy felfelé...