Amikor reggel jövök be a gyárba és messziről látom csepel közepén azt a nagy, gomba, vagy inkább űrhajó alakú tornyot, mindig az jut eszembe, hogy akár Seattle közepén is lehetnék, mert ott van hasonló torony, vagy mi is lehet ez. De ez a Csepel Művek, erre pedig akkor döbbenek rá, amikor bekanyarodok a főbejárat felé, ahol a múltat idéző felirat kicsit hiányosan ég csak... Csel Művek, és ilyenkor csak bólogatok magamban... Milyen igaz...
Szeretek burleszkben gondolkodni, mert ha átkattintom az agyam az önsajnálatból és a pánikból, akkor látom magam előtt a munkásőrt, ahogy integet a gyárkéményről, meg a kartonszoknyás munkás lányt, ahogy megy építeni a szocializmust, és egyből az eperjes jut eszembe a legényanyából. Mi vagyunk a Bélák. Mind. Néha mondogatják bent, hogy biztosan sok mindent tudnék írni erről az egészről, mert hogy miért nem írok, ha már olyan sokáig az volt a munkám. És ilyenkor csak nézek rájuk, hogy hát lenne mit, az biztos, egy művészfilm kijönne komplett. És nemcsak a hétköznapok, de a szálak, amik itt szövődnek, burjánzanak, kivel, mi történik és mi nem... Hát nem egy Spiró mű lenne, az biztos...
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.