Vasmacs

Sokáig gondolkoztam, miután Panna kifejtette, hogy nem kap példát tőlünk, hogy miért is nem kapott és hogy tulajdonképpen miért is igen... És ilyenkor óhatatlanul összehasonlítja az ember a saját csomagját ezzel az egésszel, hogy azon gondolkodjon kapott-e példát és ha igen, akkor milyet is. Mert kapunk, hiszen minden példa. Az én anyai képem megingathatatlan volt. Jöhettek az évtizedek, az összeomlások és a felemelkedések, anyám ugyan olyan maradt, az értékei, az elképzelése a világról és annak működéséről, maximum azzal a bölcsességgel kiegészítve, hogy egy-egy korszakban éppen életképtelen és nemműködő volt ő maga. És ahogy belegondolok, ez sem rossz, mert ettől hiteles és ettől az övé az egész és kerek és a sajátja. Amit én adok tovább egy egészen más dimenzió, és nyilván ebből nőtte ki magát, ettől lett olyan amilyen. Hogy próbálok változtatni, újra és újra megkérdőjelezni a mindaddig megkérdőjelezhetetlen dolgokat, hogy aztán megint eldobjam, aztán újra megvizsgáljam és megkérdőjelezzem ugyan azt, aztán mást.

Hogy mindent elrontottam... Nem tudom. A kamaszok fellengzősségével igen. Egy elemző és biztos világképpel mindenképpen. És már csak abban reménykedem, hogy a legfontosabbat végül azért átadtam én is, hogy az én valódiságom pont abban lesz majd igazi, hogy miközben újra és újra belebukok valamibe, tudok igaziból sírni rajta, rácsodálkozni és megdöbbenni. Tudok újra és újra hinni dolgokban akkor is, ha ezerszer elejtettem, elvesztettem és csalódtam abban a bármiben. Hogy be tudom ismerni, hibáztam, de elhiszem, hogy legközelebb majd nem, de lehet, hogy mégis. Hogy először sírok rajta, de aztán nevetek, saját magamon, és másokon.Vagy éppen sírok és nevetek és aztán megint sírok, de persze megint nevetek majd. És sírok. Hogy miközben minden változik, oda tudok a dolgok mellé ülni és meg tudom magam is kérdőjelezni, hogy ez jó-e, vagy nem. És ha nem jó, el merem-e engedni. És hogy hogyan fognak rám emlékezni... a sok sírásra, vagy arra, ahogy kishálásban röhögök, hogy igen, képes vagyok a nadrágra cicanacit húzni és bele tudok zavarodni a legegyszerűbb történetbe is, mert félreértem és mindig dobok rá még egy lapáttal, mert pont nem baj, hogy hülyének lehet nézni, és mert annyira jó kiröhögni ezt az egészet.... ez már az ő csomagjuk.  A brazil sorozatba illő szálak, a valószínűtlen fordulatok, az újra és újra megdöbbentő következő "lapátok"... Ez is igazi...Ezek az én értékeim. Én döntéseim és nem döntéseim. Az én mozim, drámám és örömöm. Az én életem... Újra és újra...