Vasmacs

Arra gondoltam, hogy hol rontjuk el. Hogy mitől lesz az élet napról napra és véletlenszerű, és meglepő és ismeretlen, mintha mindig egy új ösvényen mennénk, csak úgy találomra, valahová...

Tegnap P olyan tükröt tartott elém, amiből világos, hogy én sem csináltam jobban, mint anyám, meg az ő anyja, mert én is folyton csak tüzet oltok, a következő lépések előtt söprök, hogy annyira ne legyen göröngyös amikor mindjárt lépünk. Az energia, amit annyit mondok ugye... abból van úgy globálisan kevés, és még ha mindig egy picit előre is lépünk egy-egy generáció után, valahogy sosem lesz olyan, mintha valaki már taposta volna azt a kurva ösvényt előttünk. Pedig hát a vicc az egészben az, hogy pont mi tapossuk, csak mindig, újra és újra kezdjük, mintha egymástól teljesen független láncszemek lennénk.

Hát igen... Remélem P. majd az a gondtalan egyetemista lesz, aki bringával járja a várost, barátja a nagyvilág és színes sállal a nyakában tanul majd a könyvtárban, vagy a parkban és pontosan tudja majd, hogy mit akar.

Persze ehhez kellek én is, mert most feszt úgy néz ki, hogy nem tudom, így szegény gyerekek honnan építik majd be azt az ideális, örömre hajlamos  képet és egyáltalán, hol tanulnak meg boldogok lenni? Ki mutatja meg nekik, hogy képesekvagyunk boldogok lenni... Ki mutatja meg, hogy mit érdemes és mit nem, merre és miért, és legfőképpen hogyan?

Ha felfelé nézek, mindenhol az éppen aktuális tűzoltás ment, hogy a gyerekek egy látszólagos vattából tudjanak kiugrani a világba. Példa nélkül, vagyis a példa mindenhol az volt, hogy tisztesség, munka, küzdelem. És adták a stafétabotot tovább, generációkon át, a következő nemzedékeink pedig ugyan úgy maradtak majd, mint pisti a vérzivatarba. Nem baj, majd a gyerek... és ezt mondom már én is, miközben pontosan tudom, hogy anélkül ő sem csinálja meg, hogy meg ne fognánk a kezét, meg ne mutatnánk neki a lényeget. Hogy amíg máshol élmény otthon lenni, mert egység van, hagyományok, tradíciók, összetartás, addig itthon túlélés lelki szinten. És pont a lényeg veszik el, miközben átrobogunk az életen. Ezt adjuk át. Ez az örökségünk...