Vasmacs

Andrássy út. Babakocsiban ülök, nyilván, mert anyám lába az orrom magasságában. Keresztbe vetve a lába, szoknya van rajta és a bordó lakkcipője. Csillog és ha megy benne kopog. Ha a két cipő összeér, ragad, ez nagyon tetszik, a világ középpontja a bordó kopogós cipő.

Visegrád. Kaptató felfelé, apámmal vonulunk hátul. Már nagyon sokat nyafogtam, ezért nem merek, pedig az a szar a cipőmben ott van és szúr. Beszélni még nem tudok, ezért nyafogok, de valahol megértem, hogy nem lehet mindig, mármint nyafogni, ezért próbálok úgy menni, hogy a gesztenye szúrós háza  csak picit érjen a lábamhoz. Sántikálok. És nyafogok. Aztán nem nyafogok, csak sántikálok.

Hősök tere. Háromkerekű, követem a csíkokat. Milyen jó, hogy lehet csíkon biciklizni, ezeket biztos direkt ezért festették ide. Apám azt mondja nem azért, de akkor minek. Teljesen értelmetlen egyébként. Lassan menni kell, pedig rohadt sok csík van még, mindig ide kéne járni. Nem értem miért nem jövünk ide sokat.

Szinyei. Babakocsiban fekszem, utoljára. Mert nagy vagyok, ekkora gyereknek már ciki babakocsizni, ezt mondgatja anyám  hátul. Nem tudom miért kell szégyellnem magam, de valami olyasmi lehet, hogy nem kellene így lennem, pedig nagyon szeretem, ahogy tolnak. Bámulok felfelé, nézem, ahogy a házak teteje csíkban kiúszik a képből és nehéz elképzelni, hogy ez nem lesz most már. Kényelmes, azt hiszem takaró is van rajtam. És olyan kényelmetlen, hogy kényelmes.

Liget. Játszótéri betongyűrűk, de a tetejére csak a nagyok mehetnek fel. Fentről röhögnek, a piciket nem engedik felmászni. Nem baj, úgy is veszélyes. Ha üres, felmegyek. Sosem üres. Sosem mentem fel.

Nagyanyám kerje. Hátul van egy kiskapu, mögötte másik kert, amíg a szem ellát. Nem mehetünk be, világos, arra a világ vége van. Akkora lehet, hogy nem is érnék a végére soha. Arra már csak a tenger lehet. Vagy egy másik ország, de az is lehet, hogy nincs mögötte egyáltalán semmi. Egyébként csak az utca vége, három perc alatt körbejárni.

Védőnő. Hálós mérleg. Már nem férek bele, ezért nem mér meg. Valamiért kínos, itt mindig macerálás van, menni kéne. Anyám itt mindig más, mintha nem velem lenne, hanem a védőnővel. Teljes transzformáció.

Iroda. Öltönyös férfi, csak a lábát látom és a padlószőnyeget. Anyám megbeszél, minden fából van és anyám azt mondja, hogy a minta a férfi ruháján halszálka. Nem értem, nem ilyen a halszálka. Sok az inger, a fókusz végig a halszálkán marad. A legfontosabb, hogy vikike, nagyon kell viselkedni....

ps: Hát ilyen az élet gyerekszemmel... persze 35 év után csak a sokk marad :DD