Olyan hülyén vagyunk kitalálva... néhány napja felbukkant valaki, aki minden szempontból ideális lenne, de tényleg. Nagy volt a lelkesedése és maga az ember komolyan olyan, hogyha le kéne írnom, milyen pasast képzelek el, hát tuti ilyet. Néztem a fotóit, hegyek... hát már ettől megőrülök egyébként. És a világkép... tökéletes visszhangja annak, ami bennem szól most. De persze vikike vagyok. Egyszerűen nem megy. Mert azon kívül, hogy kb. úgy értékelem, mintha egy magazinban néznék idegeneket, pont érzem, hogy semmi nem mozdulna meg bennem akkor sem, ha ezer évig akarnám. Mert ez ilyen. Belenézel valakinek a szemébe, és kész. Ha igen, akkor az a valami már ott van. És mondjuk általában pont el is veszek innentől kezdve, de a lényeg, hogy ennyin múlik. Mit láthatunk ilyenkor a másikban a másodperc tört része alatt, nem tudom. De azt hiszem magunkat... Ennyi, hogy felismerek a másik szemében valamit, ami én vagyok és ismerős és meleg és vonz mint méhet a méz, beszippant és az a kurva kapocs onnantól ott van, megérek nem figyelni rá, ha már vége, ááááááá..... Hát erről van szó... Így ha kell, ezer évig egyedül leszek inkább, de enélkül minek...
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.