Vasmacs

Mindenekelőtt önbizalmat kívánok magamnak és az egész népünknek. Nem azt a kis magyar gőgöt, amibe egyenként bele vagyunk ragadva, ami semmi másról nem szól és semmi másból nem fakad, csak az önmagunkba vetett hit hiányából. Az úgy sem sikerülből, a nálunk ez nem megyből, a semmilyen jövőképből és az álomtalanságból. Mert miközben azt mondjuk, hogy nagyok, okosak és kiválóak vagyunk, akkor pont azért kiabálunk, hogy látjátok, nem vagyunk kicsik, és hát pont ettől érezzük magunkat annak. Kicsinek és szerencsétlennek. Egy önmagát beteljesítő jóslatnak. Ettől van bennünk az a bolha méretű erőművész, a világ legerősebb hangyája, elrejtve csomó réteg alá, és ebből nem tudunk évezredek óta kivergődni rendesen. Ezért kell bizonygatnunk a nagyságunkat a piciségünkből kikiabálva, és persze ezért nem látjuk a fáktól, a saját fáinktól az erdőt...

Így hát önbizalom kellene elsősorban, mondom önbizalom, nem gőg. Hogy meg tudjuk különböztetni azt, amikor valamit azért csinálunk, mert szeretjük csinálni és ettől jók vagyunk és ettől jól működik körülöttünk minden, szemben azzal, hogy mindenáron meg akarunk csinálni valamit másoknál lehetőleg sokkal jobban, vért izzadva. És hagyjuk, hogy más is pont ezt tegye. Esetleg segítünk is neki, sőt, még kérnie sem kell ezt másnak. Olyan önbizalom kell, hogy tudjuk, hogy jó pékek vagyunk, jó tanárok, jó autószerelők, asszisztensek, közgazdászok, óvónők, jó feleségek és nagypapák, jó barátok és jó szomszédok, jó utastársak. Szóval jó emberek. És amikor ez megvan, mármint az önmagunkba vetett hit, akkor elég lesz egy kézmozdulat, egy kapaszkodás a metrón, vagy egy mosoly, és akkor már más is látja és tudja, és akkor nem kell folyton mondogatnunk, hogy hát a golyóstoll, a gyufa és a bűvöskocka... Mert akkor majd eszünkbe sem jut sajnálni magunkat, mert nem lesz miért, mert nem azzal foglalkozunk már, hogy mi nincs, hanem, hogy mi van, vagy mi lesz, szóval majd akkor eszünkbe sem jut, hogy majmok irányítsanak minket, mert ezek a majmok nem jutnak majd szóhoz sehol. Meg sem halljuk őket.

Ez viszont hosszú munka lesz, már amennyiben mindenki felébred ebből az össznépi álomtalanságból. Ha pedig felébredtünk, rögtön el is kezdhetjük megdícséri reggel a gyereket, hogy milyen ügyesen összekapta magát, pedig most kelt csak ki az ágyból, bíztathatjuk, hogy milyen csinos, megölelhetjük és megnyugtathatjuk, hogy nem a mai matekdogán múlik a világ dicsősége, mondhatjuk neki, hogy várjuk haza, mert milyen jó, hogy itthon lesz, de az is milyen klassz, ha elmegy, mert jó dolga van. Mert hát itt kezdődik minden...

Szóval ha egyszer itt tartunk majd, elég lesz ránk nézni, és rögtön látni fogja mindenki, hogy nem egy kis testbe szorult nagy nemzet vagyunk, hanem egyszerűen csak olyanok, mint mindenki más. És nekünk ez pont elég is lesz...