Vasmacs

délután tudtam csak összeszedni magam, már mindenki mozgott körülöttem én meg mint egy nagy beteg, csak feküdtem. Hol itt, hol ott. Éjjel meg alig aludtam, óránként beszűrődött, hogy élek és hogy ez fáj is. Négy, vagy öt nap feszített tempója, kíhúzott íjja feküdt el a matracon mellém, az ugrásra készenség, a mileszmostmár és meddigbíromvajon társaságával.

Egészen máshogy változom egyébként, mint ahogyan azt gondoltam régebb, hogy ha egyszer, akkor majd úgy, hát érted. A dolgok inkább lejönnek rólam, mint rámragadnak, valahogy a kevesebb több-ben lenni túlélhetőbb egy bizonyos kor után. Fene tudja, lehet, hogy a középkor luxusa pont az lenne, hogy érzelmi mauzóleumban ülhetünk, veszteségek és fájdalom nélkül, de kinek jön ez össze. Egészen más vagyok, mint amilyennek gondoltam, hogy leszek. Egy megengedőbb és megértőbb, folytonos útkereső. És már tudom, hogy sosem érkezem meg, mert nincs olyan, hogy megérkezés, nincs is hová. Semmire sem lehet berendezkedni, cask valahol belül lehet megkeresni azt a pici kuckót, ahonnan jön a meleg. Persze ha éppen jön.

Szeretem a csöndet. Nem mindig, van, hogy bármit bekapcsolok, csak ne a fejemből szóljon az a kétségbeesett monológ... duett, tök mindegy mi. Ezért nem cserélem le az ezeréves telefonomat sem, amilyen szerintem már a világon nincs. Nem olyan alap mobil mondjuk, mint a direct okostelefon ellen lázadóké, mert azért okos, de csak ha én akarom. Nem pittyen be, ha üzenetet kapok a messengeren, nem ugrik föl semmi, amire nem vagyok kíváncsi, telefonálni meg amúgy is utálok. Mostanában egyébként is közösségioldal diétán vagyok. Az ujjaimnak nehéz, olyanok vagyunk, mint a Pavlov, meg a kutyája. Piros van, fék, telefon. Aztán rájövök, hogy minek, figyelek inkább belülre. Vagyis irányítom, hogy mire figyeljek. Ami nincs, arról menjen le a fókusz és amit szeretnék, arra menjen az energia. Elképesztően nehéz. Olyan az agyunk szerintem, mint valami beragadt ékszíjú (ilyen szó szerintem nincs is, hogy néz ki már a pontosjé a hosszú ú mellett...) varrógép, újra és újra feldobja ezer dologról ugyan azt. Bántottak. Nincs. Elveszett. Nem lett meg. Kevesebb van. És így tovább. Szóval mindenzt tanulom most (most fél évtizede kb :) ) kordában tartani. Meglátni, hogy rengeteg mindenem van. Megérteni, hogy nem az vagyok, akinek gondoltam magma és sosem leszek mindig ugyan olyan. Én is változom. Azt olvastam egy indiai mestertől, hogy azért fáj, amikor éppen megértünk, fejlődünk, tovább lépünk, mert szinte fizikailag is kinőttük magunkat, az előző "lépcsőfokot", így ez jó, lehet menni tovább, persze felfelé.  Éjjel azt hiszem akkor jó magasra léptem, mert a lelkem a testem, mindenem fájt.

Délután karácsonyi fényekbe húztam a lakást. Mindenhová fények... of course... ami kint, az bent, majd beindítom a ledekkel. Aztán csak néztek. Mert hipp és hopp, megint  csillogni fog a szemem. Azért is.

ui: a postaládában volt egy doboz óvszer. Pasit nem dobtak mellé, de legalább féltik a biztonságomat:DD

régen sokat szoktam gondolkodni, hogy vajon milyen is lesz a felnőtt élet és mindig valamilyen megállapodott, kimerevített képre gondoltam. Gyerekként nem nagy volt a világom tere, jól meghúzott határokon belül mozoghattam. Élénken él bennem a kép, amikor nagyanyám trafikja mögött, a kisváros naagy társasházának udvarán bringázom, mert ott lehetett. Róttam a köröket, valahogy mindig csak az őszre emlékszem ott, pedig hosszú nyarakat köröztem 200 nm-en bringával, szóval ősz volt és az izgalom a lehullott vadgesztenyék kerülgetése, meg összeszedése volt. A világ pedig beszűrődött, az igazi szocialista fodrászat, amiben nagyobb élet volt, mint most a nagykörúton bármilyen szalonban. A nők ott töltődtek, a furcsa búrák alatt, otthonkában, tényleg abban, csavarókkal és kerepelt a nyelvük. És az asszonylét az ilyen, gondoltam. Hogy ilyen felnőttnek lenni. Becsavarni a hajat, izgulni a gyerekért, megtervezni az ebédet, készülni a temetőbe koszorúval és korholni a férjet. Volt azon az udvaron egy igazi cigányputri is, a hátsó bódékban a legnagyobb hidegben a földön, vagy lehet, hogy vaskályhában tüzet rakva, földön pokrócon vagy tízen kuporogva éltek. Nagy volt az űr, de abba az udvarba belefért, kerülgetve a gesztenyét, beszívva a különböző ingereket, milyen a világ...kicsi...de mégis óriási.

Persze maga a trafik sem volt egy úri pláza, de az izgalmak központja mindenképpen. Képeslapok, virágos, babás, balatonos... bélyegek, újságok, donaldos rágó, csoki... A hátsó felében volt a WC, mellette vasvödör, a vizet a kútból hoztuk, olyan nyomós kék. Ezen tesómmal, mármint a vödrös verzión régóta vitatkozunk, de fixen így volt. Sztem.

Furcsa arra gondolni, hogy milyen volt arra gondolni, hogy milyen lesz felnőttnek lenni. Pont ugyan olyan vagyok, mint akkor. Arra gondolok, hogy milyen lesz felnőttnek lenni... Egyszer...

Mielőtt azt gondolnátok, hogy eret szakajtottam, azért nem :D Nagyon furcsa néhány napon vagyok túl, és azt kell, hogy mondjam, kifejezetten tanulóképes vagyok. A gyárban megfújtam a figyelmeztető sípot, nem mondom, hogy tökéletesen átment az üzenetem, de az első jelzés megvolt, hogy valami változzon. Egyelőre csak közelednek az álláspontok, valamit viszont elindítottam legalább. Olyan nagyon sokat mondjuk még nem várok, mert most indul az őrület bent - én meg a jó munkaerő, még pont előtte kiakadok, haha - csak, hogy kapitány lássa, hogy a zsigereim üresek lassan.

Pasi fronton, hááát. Van az úgy, vagyis van egy pont, amikor már egyszerűen nem fér el bennünk több szürreális inger. Még akkor is, ha megalkuvó, vagyis inkább megértő vagyok. És van az úgy, amikor el kell engedni, és nem azért, mert megértő vagyok, hanem mert nincs tovább. Ezt pedig egyszerűen megérzi a legutolsó sejtem is, amikor már elég abból, ami hiányzik, elég a hülyeségekből, a falakból, a nemekből. Ha csomószor elmegy valaki, lehet bárki, egyszer el kell engedni végleg. És ezt értettem meg mindenemmel, talán életemben először, mert az én naagy feladatom amúgy is az elengedés, hát most remélem karmikusan is úton vagyok. A saját megdöbbenésemre megkönnyebbültem. Először azt hittem, hogy az újabb fordulat, ami ismét barokkos lett a túloldalról, szóval hogy az újabb kanyar sokkolt le és biztosan csak lezsibbadtam. Az eddigi áramkörökön futó gondolataim, reményeim kikapcsoltak. Kedves maradtam. Utálat és harag nélküli. Nem szövők terveket, nem próbálom felmenteni a másikat, egyszerűen ennyi. Egyelőre az sem nagyon érdekel, hogy mi van vele, semmit sem érzek. Tudod, most múlik pontosan...

Ültem egyik este, kerestem a szokásos vasszögeket a mellkasomon. Kint hajnal egykor megszólalt egy bezavarodott madár, egészen ébredezős hangulatban én meg valamiért majdnem lefeküdtem a még le nem rakott matracomra és néztem, hogy mi van, ennyire szét vagyok-e csúszva. Aztán nem, csak valahogy megtört a dimenzió és más szemüveggel nézem a dolgokat. Harag, csalódás, pánik és önsajnálat nélkül. Azt hiszem ez jó, sok év tévedését és füstjét eresztettem ki az ablakon. Amit most biztosan tudok, nem az vagyok, aki ebben az egész érzelmi masszában benne volt. Nem akarok az lenni. Régóta nem épít és nem jó nekem. Csak valaminek a hiányát erősítette, még ha valahogyan mindig kaptam a látszat figyelmet és törődést. Ja, és egyébként, bár nem úgy tűnik, de tényleg szeretem magam. Még tetszem is. Így azt hiszem, a kinyitott ajtómon besétál az is, aki nekem való... mert eddig, fixen minden ajtót kulcsra zártam.

Látjátok, nem nagyon tudom leírni, hogy mi is van bennem. Talán az első találkozásom az újrakezdéssel. Jó véggel. Új indítással. Tessék. Csak kérnem kellett múltkor, hogy új gondolataim legyenek, hát most vannak... az agyam lett újraindítva. Még ha nem is lett ez a poszt valami frappáns, de legalább igazi...

ps: a lett-et két tével írom konstans..a gépem lázad.

van ennek a több even át tartó sírásnak tanulsága és haszna is azt hiszem... ti, akik olvastok, talán tiszta fejjel látjátok, mi a baj velem  és hol rontom el mindig újra és újra és azt is, hogy miért. Ma rájöttem, hogy valamikor, évekkel ezelőtt beleestem egy gödörbe, ahonnan ki kellene mászni. Én ennek ellenére megágyaztam ebben a gödörben, hogy kényelmes legyen ott, az alján, ahol nyílván nem jó, de átmeneti állapotot kényelmesítettem. Nyilván lelki erő kellene, hogy kimásszak, vagy valami plusz, ami nincs bennem. Remélem, valaki tanul belőle, mert ha visszaolvasom a blogot, volt honnan leesnem.

Ma, vagyis ez hülyeség, mert nem ma, már napok óta arra jutottam, hogy nem mehet tovább a gyárban úgy, ahogy eddig. A gyerekeket pizsamában látom cask majdnem két hete. És bár sírhatok, hogy nincs lehetőségem arra, hogy dobjak mindent, mert nincs átfedés, kihúzni egy váltásra alkalmas hónapot nem nagyon tudok, ez így szar. Megfogalmaztam, mit mondok kapitánynak, mibők választhatunk, hogy nekem is jó legyen. Elhatároztam, hogy most már aztán kiállok magamért, mert megszakadok, felkopott az állam is, a gyerekek szemében sem látom a fényt, a magaméban pedig az életet sem... Aztán hazafelé megkaptam a választ, hogy nincs ott meleg, ahonnan vártam, pedig nem is kérdeztem, hát persze, mert tudtam már rég.... nincs szerelem...  még ha azt gondolom, hogy az luxus, de csak ha nem rólam van szó akkor sem. Nem kellek. Megint. Nem úgy. Igazából sehogy.  Mit vártam, amikor én szaladtam bele... Nem haragudhatok, nem várhatom el, hogy szeressenek. Hogy értékeljék azt, amit nem is kértek.  Egyenes derék, megmaradt gerinc, az kellene...

Csőstől jön a baj.... de persze ez nem igaz. Mindennek a szélén lenni, mindenhonnan. Olyannak lenni, mint a kéregető a hungárián, csak nem pénzt, hanem érzést kérek, kunyizok megalázkodva. Szeressetek. Figyeljetek rám. Mentsetek meg. De persze nem fognak.

Hogy nagy a baj, onnan látom, hogy aggódnak. Igazából ez ijeszt meg legjobban. Anyám, kérdés nélkül. Tesóm keményen. Kapitány a maga egyszerű módján. Fiam gyermeki őszínteséggel...macit hoz, hogy öleljem.

Nem nagyon tudom, hogyan tovább, mert elfogytam. De remélem tanultok belőlem, annyi értelem csak van ebben az árokban. Amit magamnak ástam, de hát nem úgy jött össze. Nesze nektek, a cigány és a hegedűje....

arra jöttem rá, hogy a gondolataimat, azokat kellene teljesen lecserélni. Kimosni belőlem és újra tölteni. Mert hogy zaj van a fejemben, és bár lassan megszokom, hogy folyton megy a csivit, a vívódás és a vita, viszont annyira belém rögzült néhány sztereotip hülyeség, hogy sokszor csak kívülről nézem, vagyis hallgatom... hogy mennyire hülye vagyok... A pillanatnyi csendekért sokat dolgozom. Meditálva, lélegezve, semmire sem koncentrálva, de sajnos még mindig nem jött el az áttörés, hogy egyszer csak magamtól, úgy maradjak. Pedig volt ilyen képességem, emlékszem, minden reggel (na jó, legtöbb reggel) úgy ébredtem, hogy tapogatóznom kellett minden érzésért. És nem a nyomasztó dolgok kúsztak be, hanem csak úgy a lét, és minden puha vatta volt. Mostanában (évek óta), nagyon ritka kivételtől eltekintve, már úgy ébredek, hogy a mellkasomat nyomja valami súly. Az élet, mi más, haha... és ha néha sikerül valahogyan elengedni ezt a súlyt, olyan érzés, mintha egy tank lejött volna a lelkemről. Aztán vissza. Mostanában azon gondolkodom, hogy nem létezik, hogy ez már így marad...

Szóval a gondolataimat lecserélném. Csupa szépre. Például arra, hogy elképzelem, eltervezem, hogy síelek. Hóekében vadulok a legfeketébb pályán, mert a végén várnak a többiek és a hütte, meg az esti társasjáték. Ül a szempillámon a hó és összeragad az orrom, ahogyan beszívom a hidegben a levegőt. És csönd van, csak a lécem karistol. És mászkálok az erdőben, ahol térdig ér a hó (na jó, elég a vádli közép is), nézem az ágakat, vastagon ül rajtuk a hó és olyan, mintha tündérországban lennénk. És mielőtt letörlitek a nyálat a monitorról, arra is gondolok, hogy esténkén odacsapunk, faasztalon táncolunk, könnyesre, hasfájósra röhögjük magunkat, aztán összebújunk, mert a paplan alatt mindig meleg van, de ha nincs, majd csinálunk. Hogy végül beleússzak a csöndes, puha ölelésbe...a békébe.

Ha egy hónapban van egy kis plusz, azonnal beüt valami. Két nap non stop munka után, húztam haza este a gyárból, útközben telcsiztem is, oh yeah, de szemfüles voltam, így amikor egy rendőr mellett elhúztam, beszéd közben eldobtam a telót, huh, megúsztam... Aztán a szokásos kanyarnál, amivel meg szoktam kerülni a sort a Ludrinál, jobb szemmel érzékeltem, hogy megint rendőr, de ez áá, úgy sem szabálytalan, majd lenéztem a kopott záróvonalra, hogy baszki, de (így dolt meg 3 év hiedelme és most veszem észre, hogy nincs hosszú őőő betűm, min őőőzike, jé most van). A harmadik másodpercben pedig a visszapillantóba néztem, ahol a pasim jott (roved oo-m sincs, mint örség, de az is van, jééé), így hallgattam a vijjogást és húzódtam le a kanyar után. Pasi gondolom vívódhatott és el akart húzni, mert volt ott még más is a kocsijával, én jókislányként lapítottam, miközben hallottam, ahogy a rendőrök cbznek, hogy el akar menni, kapjátok el én meg láttam magamelőtt, ahogy kasznizzák be mert a fél városon keresztül üldözik, mert a hülye nője bekanyarodott a málnásba.  Szerencsére messze, de megállt. Rendőrrel vázoltuk, hogy én ugyan soha nem láttam a záróvonalat, de hogy együtt vagyunk-e a másik autóssal, ezen nagyon fel is háborodtam, hogy már miért kellene ismernem a mögöttem jövőt, hát látja, ennyire egyértelmű ez a záróvonal, hogy nincs is, de egyébként nem ismerem. Jó, feljelentés, vagy közmunka, vagy elzárás, hát jó, elismerem. Azzal ültem a kocsiban, míg a rendőr a sajátjában, gondoltam pasi is a sajátjában, erre fogta magát és átblattyogott hozzám és beült. Aztán teltek a percek, kiszálltunk, mintha sosem ismernénk egymást, mondtam, hogy tagadjon, bár tök mindegy, vagy ezer évig töltögettek és ránk se néztek a kocsiból ki, simán elképzeltem, hogy lecsuknak, mert hazudtam, meg csaltam, meg biztos loptam öltem, mit mond a gépük, ki tudja.. Végül mindkettőnket behúztak, nem annyira vastagon, de azért mégis csak duplán. Minek mentünk két kocsival. Minek mentünk arra. Minek mentünk :DDD Búcsúzóul a pirosnál álló rendőr mellett áthúztam két kövér sárgán...

az van, hogy most, 40 évesen kezdem megérteni, mit jelent az, hogy szeretni magamat. Naponta több tucat ember eszi bele magát az energiafelhőmbe. Naponta szembesülök velük. Naponta szembesülök általuk és tőlük függetlenül magammal. És úgy döntöttem, hogy elismerem a saját értékeimet, cask úgy, a reprezentatív  mintához viszonyítva. És a józan, belátó észből kiindulva. Okos vagyok. A sok hülyeségem ellenére. Érdekes vagyok. A belefáradtságom ellenére. Kíváncsi vagyok. Nem mindenre, de többre, mint az átlag. Még mindig van bennem lendület, még ha háromból kétszer elhasalok, akkor is. Egyre jobban vállalom, hogy érzek. Ha lepattanok másról, akkor is. És nem szégyellem. Nem nézek ki szarul. Nem vagyok a férfiak álma, de azért valamennyire, olyan alternative jelleggel, dekoratív vagyok:))) Nem kell már eljátszani előttem, amit húszévesen elvártam, hogy eljátszák. Nem kell megmenteni. Csak szeretni.... De azt fék nélkül... Mától ehhez tartom magam.

Van egy csaj, aki régen ott írt, ahol én és most megtaláltam a blogját. Nagyon jól írt, irigy is voltam rá, nem értettem akkor, hogy miért, mert mondjuk Spiróra tudok irigy lenni, de másra nem, rá meg mégis, most pedig rájöttem, hogy a jó írás mellett végtelen düh és arrogancia volt - és van benne és ez kiütötte a biztosítékom. Az arrogancia egyébként is mindig, mindenhol.  De most, ahogy olvasom rájöttem, hogy ő pont ettől jó, de mindegy is, mert nem ez a lényeg. Nő most ugrott bele abba az aszfaltútba, vagy aszfalt útba, amibe néhány éve én, különköltözés, elválás asztaltól, ágytól, tévétől. Furcsa rádöbbenések... mindenkinél beüt a cucc, ilyenkor meg rácsodálkozunk arra, hogyan tudunk állni az uniban egyedül. Mondjuk órákig merengeni az ablakban, hogy akkor most mi a szar lesz és keressük azt az egyetlen fix pontot, ami néha csak a kilincs - de az is csúszik - és várjuk, hogy valami megfogjon, mielőtt zuhanunk. Aztán rájövünk, hogy csak magunkat szorongathatjuk, de ez már csak a konklúzió lesz, ha egyszer megérkezünk, ámbátor a lényeg ugye az, hogy sosem.

Olvasva a blogot, rá kell döbbenjek, hogy mennyire nem vagyok kemény, mert ez a nő az. Én olyan vagyok, mint a cigány és a hegedűje, ami akkor is sír, amikor mulat. Mélabús, nagy bozontos kutya, aki nyáladzom, ha kell, ha nem. Pedig nyilván sokkal jobban tenném, ha mindig csak egy, egyetlen egy lépést filozofálnék meg minden irányból, leginkább röhögve. Szoktam csodálkozni például a new age aggódás listákon. A hála listákon is, bár az utóbbiban jobban hiszek, valahogy úgy érzem előrébb visz, mert mégis csak pozitív irányba mutat. Pedig aggódni tudok, nulla huszonnégy, sokszor szinte csak azt, szóval lehet, hogy egyszerűbb lenne, ha leírnám ide, hogy min aggódom, aztán sanyi.  Ám legyen.

- nincs pénzem. Félek, hogy sosem lesz. Hogy mindig csak annyi lesz majd, ami életben tart, de nem éltet. Mert most ez van. Mi van, ha beüt valami. És mi van, ha sosem tudok már egy kicsit, csak néha valamit csinálni, ami a mentális és minden egészséges élethez kell, mert nem tudom kifizetni? A gyerekekről nem is beszélve, bár Gy. kompenzál azért.

- exisztenciálisan elcsúsztam. Míg korábban úgy éreztem, hogy meghatároz, ha úgy definiálom magam, hogy írok  , és ezt úton útfélen mondtam is mindenkinek, hogy lehet, hogy most nem..., de én azért... mert hát az írás az nem elmúló dolog, az van - szóval ma már pont leszarom, ki mit gondol. Ettől függetlenül aggaszt, hogy az ambícióim a túlélés miatt valami hátsó dobozba kerültek. Olyannyira, hogy rájöttem, mióta újra lett húzva a gépem, nincs word-om, mert azt meg kéne venni - és vissza is csatolom a fenti félelmemhez, hogy basszameg azért nincs wordom, mert nem tudom megvenni. Szóval kinyitottam volna egy régen elkezdett írásom és nem tudtam megnyitni. Welcome.

- érzelmileg bizonytalanságban vagyok. Van-e pasim, baszki, nem tudom. Van is, meg nincs is. És különben is, mit akarhatok én, a spontaneitásoktól oly távol, mint Makótól Jeruzsálem, de az érzelmi biztonság hiánya sokszor rámül. Vagy rám ül, a helyesírásom meg múlik el, újra visszacsatolva az írói aggodalmaimra. Szex, impulzus, rózsaszín köd... meddig elég. Méér nem elég?! Miért, van? Vagy csak én hiszem? Á, baszki, megint csak pörgök magma körül.

Hát egyszuszra ennyi.

ui: beszélgetés anyámmal. Anyám: Kéne ehhez a rántott gombához tartár, csináljak P-nek? Én: ne, nem evett még, megtudja milyen és nekem is csinálnom kell.... Itt tartunk. Csak hogy sírjon a hegedű...

ui2: Boldog Szülinapot Apám, ma lennél 75 eves. Nem tudom, örülnél-e annak, mivé lettem...

...szóval ha ezt az egy dolgot megérteném, akkor minden a világon a helyére kerülne. Na jó, persze csak bennem, de akkor megértenék mindent, kvázi megvilágosodnék. Na ja, hát nagy fizikusi újdonság ez...-és mutatom az angol cikket, hogy pakisztániangolul felolvashassam- hogy az idő csak attól van, hogy mi adunk neki irányt. Bullshit, ezt minden valamirevaló bulvárspirista is tudja.  De anyám, és Panna megmagyaráz mindent, szóval anyám, ha ezt hirtelen nemcsak megértenéd, hanem átéreznéd, beleragadnál egy képbe. De nem, nem, pont akkor élnék meg mindent egyszerre. És nem aggódnék azon, hogy mi lesz, mert nincs sem ami volt, sem ami lesz, csak a van, hát érted. Nem. Nem értem, vagyis de, neked a létezéssel van bajod. Nem, az idővel. Hogy nem érzem át azt a rohadt mostot. Vagyis ezt. Dehát ettől élünk, hogy eljutunk A-ból B-be és ezt az irányt és változást, teret hívjuk időnek...itt már én is elbizonytalanodtam. Jó, hát persze, hogy azt hívjuk időnek, nem a téridővel van bajom, hanem az érzelmekkel, amik dobálnak az elmúlással és a bizonytalan jövővel...Aha, mondja ő. Szóval ha szerinted mindegy, hogy hogyan hívjuk, de az idő szar. Hívhatjuk ődinek is. Hívhatjuk. Mert az már mindjárt más, ha az ődi múlik, az nem baj, az ődi amúgy sem tud múlni - de. de ha mondom, hogy nem - csak az idő. Anyám, elég!!!

ps: ez nem sokkal az után zajlott, hogy elé álltam. Most képzeld el, hogy te 16 eves vagy, de beleragadsz ebbe a 16 eves tudatállapotba és negyvenévesen is ezzel a tizenhatéves szellemmel kell élned és úgy kell viselkedned, mint egy negyven. Anyám! Most képzeld el, hogy te tizenhat évesen egy negyvenéves agyával ragadsz bele magadba és úgy kell együtt élned, mondjuk az anyáddal, aki negyvenévesen szorult 16 eves aggyal magába!!!

ps2: az univerzum bölcs és tökéletes. Egymást támogatjuk.

Több mint 20 éve ugyan oda ülünk be Zs. , K. és én. Néha eltelik akár negyed év is, mire összejön, de ott folytatjuk, ahol elkezdtük. Persze mindig, minden egyes alkalommal lefutjuk a kötelező kört, hogy akkor hova menjünk és egyszer csak megint ott vagyunk. Az ív, az ugyan az, hogy kivel mi van és kivel mi nincs. Mikor, kivel és mivel, hogyan és miért. Néha könnyesre röhögve, néha könnyesre, röhögés nélkül. És ennyi idő alatt tényleg volt már mindenkinél minden, visszagondolva, hallott az a hely rólunk már mindent. Palik jöttek mentek, aztán esküvők, gyerekek, válás, mélységek és magasságok, az idővel futva persze előbb a magasság aztán a mélység. Mennyit adnék, ha valaha visszanézhetném, vagyis inkább hallgathatnám ezt a húsz évet paradicsomlevek, borok és kávék mellől, egyberakva, összevágva... A sztereotípiákkal, törvényszerűségekkel együtt, mert most már vagyunk annyira öregek (persze sosem leszünk azok), hogy belássuk, velünk is csak az történt, mint másokkal, pedig azt gondoltuk, hogy velünk aztán nem. Megszokások, csalódások, belefásultság, összetört álmok, tanulságok, remények... és valahogy most levontuk a konklúziót, amit nehéz lenne ide leírni. Mert persze a férfiak és a nők más bolygóról jöttek, de most valahogy ezt összehoztuk és képesek voltunk megérteni a másik oldalt, belátva, hogy nekünk tényleg soha semi sem jó. És mielőtt hamut szórnánk a fejünkre, azért ez jó, mert ebből egyenesen belefutottam abba a hullámba, hogy nekem mennyire kurva jó, mert lerúgtam az elmúlt néhány évben minden sallangot magamról, az életemről. Sokszor úgy érzem, hogy ettől persze igen szar, de alapvetően nem, mert kiszálltam abból az ezer játszmából, amit körülöttem szinte minden pár játszik. Harcolnak. Gyűlölködnek a szőnyeg alatt és elvárnak. Persze a házikók falai csinosan állnak, tartják őket belülről, de már régen elveszett a cél, hogy miért is húzták fel őket és minek is van rajtuk tető. És a házakban belül kinek jobb, kinek rosszabb, de hazafelé a kocsiban azt éreztem, hogy miközben az én házam pici és egyszerű, azért csak az van benne, amit én akarok. Ami nincs, az persze hiányozhat, de minden esélyem megvan rá, hogy előbb, vagy utóbb meglegyen.

ui: ha egyszer beülne mellénk bármilyen férfi, azt hiszem kettő mondattal összefoglalhatnák, miről volt szó. És az ötödik percben a fülük semi mást nem engedne be, mint a blablabla.... Hát ennyi :DDDDDD

Minden egyedülálló anya a mennybe megy, de komolyan! Tulajdonképpen kettő hete alig sikerült az orromat feldugni a víz fölé, egy nagyobb levegő szippantásért, mert mindig van valami. Valakivel. Vagy valamivel. Bevásárlás, szülői, szülinap, úszás, kinőtt cipő, szakkör, vacsorareggeliebédésuzsonna, lakás, és azért munka is. És akkor zsibbadt múltkor belém valami, amikor eszembe jutott, hogy baszki, el sem tudom képzelni, hogy nem egyedül csinálom. Pedig én soha a büdös életben nem akartam egyedülálló lenni, most sem akarok. El nem tudom képzelni az életemet, hogy egyedül öregszem meg, biztos ez is valami fóbia nálam, mint hogy attól félek, hogy forog a Föld. Pedig hát sokmindent el tudok képzelni, azt elhihetitek, a szerelem meg tényleg olyan, hogy még azt is elképzelem, ami sosem volt és nincs és nem is lesz. De hogy valaki ide jöjjön, ( vagy oda, az irány, végülis tök mindegy ) és azt mondja, vikike, vállalom a csomagodat úgy, ahogy van, kamasz lánnyal, kamasz fiúval, hétköznapi rodeókkal.... ez valahogy nehezen elképzelhető. Ebbe a palik beletörődnek. Vagy nyúlcipő és keresnek egy kevésbé bonyolult nőt, aki nem olyan, mintha turkálóból vennénk egy használt családot, nesze, vigyed, ha passzol rád. Mert mondjuk kisgyerekekkel ezt még jobban meg lehet ugrani. A cukisági factor sokat számít és hát a hangot, a közös fókusz, a simulást egy bizonyos kor után már csak sok munkával lehet elérni. A világ viszont tele van gyerektelen, fiatal és lelkes novel, szóval le is vezettem, miért érzem azt, hogy egyedül fogom nevelni a gyerekeimet és mire lenne egyben mondjuk először 30 év után kettő hetem, vagy csak tíz napom, szottyadt leszek és roggyant. Mert baszki, lehet ütni az asztalt, hogy az értékek... és nem ez számít... de igazából számít, nagyon is. A konklúzió tehát az, hogy a paliknak olyan köztes opció vagyok. Nem ígérnek semmit, nem is várnak el semmit. Ha ráérek jó. Ha nem, hát az is. És ebbe sokszor kiszakad a szív. De ez van. Egyszer majd mennybe megyek....

Ha tehetném, a gyerekeket egyből a strandról vinném évnyitóra, de persze nem, így valamennyire konszolidálódtunk. Ez azt jelenti, hogy az utolsó pillanatban 48 óra alatt kétszer mentem a balatonra, hogy felhozzak mindent és mindenkit, így itt pihegünk a lakásban újra. A házban egyébként valami új terepfoglalási játék lehet, mert szinte minden emeleten felújítanak az új lakók, akikből van vagy öt, már nem is számolom. Ennek örömére nekem mutatkozott be a szemközti lakó nagy boldogan, akivel másfél éve fixen egy helyen vagyunk, de lehet, hogy ez is a játék része.

Visszatérve az iskolára, nem is értem, hogy mi zajlik ilyenkor, minden szülő és gyerek pont úgy viselkedik, mintha nem tizenöt új füzetet és ehhez, valamint a könyvekhez tartozó borítókat, néhány színesceruzát festéket és ilyeneket kéne venni, kétévente tolltartóval és táskával. Hihetetlen rablás és halmozás folyik minden szinten, a médiának pedig az édes anyukáját, hogy a reklámokban cselesen rejtik el, hogy hitelt vegyél fel az évkezdéshez. Ami egyébként reális, mert még mindig nem keresünk eleget és ez mennyire szánalmas, hogy egy nagyobb ápiszbevásárlás hazavágja a nagy magyar átlagot.

Gyerekeim szépek és okosak, a nagyobbikat csak az utolsó három hónapban iskolai keretek alatt (nem között) egyszer az erdőben akarták elveszíteni, egyszer pedig a Dunába veszni hagyni próbálták, de halál komolyan, kíváncsi vagyok mivel próbálkoznak legközelebb, hogy biztosra menjenek.

A nyár kiváló volt. Mindenki pihent és nyaralt, picit én is. Sok filmet néztem és sokat olvastam, de ha jövőre engedik, hogy non stop 11 napot dolgozzak a nyaralás zálogaként, lökjetek a kútba, mert a tizenegyedik napon az őrülés jeleit mutattam.

Sok mindent le akartam sokszor írni, amikre most nem emlékszem. Az egyik valami olyasmi volt, hogy a szerelem olyan, mint a csillámpóni, kívülről nagyon vices és hatalmas idiótaság, belülről meg vattacukor. pillecukor Disney chanel. Hát ilyenek.

Szóval visszatértem, persze már ha maradt valaki, aki olvas. Azt pedig, hogy Pannával három perc alatt milyen forgatókönyvet írtunk a trottyos ruhám ihletésére, majd legközelebb.

B oldal. Szóval a szülihetek végén, összegezve, van élet a negyvenen túl. Persze ez biztos volt, most itt a balcsin, csíkos nyugágyban azért elég hihető is. Este bringa, reggel alvás, késő délutánig szánsájn, nádsusogás és stég. Szeretem az embereket, mert azok is megcsillannak, akikről alapvetően már levettem a kezem. És egyébként annyi szép meglepetés ért, hogy hűha. A gyárban kapitány eljátszotta a télapót és úgy összeálltak, mint a gemenci szarvasok. Volt minden, ami egy szülinaphoz kell, még több is és én csak pislogtam, mert sosem ünnepeltünk meg bent senkit. Jó, hát negyven...  Aztán tesómék kivittek egy kis szigetre hajóval, kb úgy, mint a geral durrell könyvben, amikor a tengerparton piknikeztek. Jó, ez nem tenger volt, és mivel a duna magas volt, tulajdonképpen 4 négyzetméteren voltunk és tesóm úgy érezte, hogy itt az alkalom, hogy felrázzon a királylány álmomból, mert hogy ennyi idősen már nem lesz palim csak úgy és hát nem jó egyedül. Hiszen ott az a sok fiatal és nagy a harc, szóval a lényeg az volt, hogy játszam végig a játékot és gyűjtsek össze kétszáz f@szt, aztán csak lesz valami. Hát, ha így áll, ezen a mezsgyén nemigen lesz palim, de a tanító szándékot értettem. Ezt a részt több napig emésztettem. Aztán arra jutottam, hogy simán vissza rugdosom innentől kezdve azokat a dolgokat, amik a múltból feljönnek, gondolatban szállnak a szélben, és nézem őket vidáman, mert elengedem, ami nem kell. És a szart csak módjával öntöm majd a fejemre. És élvezem, ami van. És elhiszem, hogy jön bármi.

ui: megkezdődött a nyári ingajárat. Hátizsákból élek. Sosem tudom, mim hol van, van-e bugyim, hol a cipőm. Nem is érdekel. A házban igazi divatdiktátorok vagyunk, ki mit talál, azt hordja. A benzin a kocsiban folyamatos túlélési kiszámolással működik, az út kérdése, eljutok-e A-ból B-be. Hogy éppen hol fogok aludni öt napos szórásban mozgóérték.

ui2: kaptam egy nagyon nagy meglepetést is. szülinapom alkalmából lenyírta a közterület fenntartó a sövényt... 

Na most az van, hogy ez az utolsó harmincas napom. Mondhatnám, hogy a többi a B oldal, de igazából csomó minden vár még rám. Kirándulások sziklákon és vizeken  innen és túl, kerti partik, melegszobás beszélgetős esték, emberek, akiket még nem ismerek és azok is, akiket meg már régen igen. Könyvek, de az rengeteg... és olyan könyv is, amit végre én írok... történetek, amiket hallok és olyanok, amiket megélek. Filmek... és filmek...Aztán  persze büszkeség két kis gesztenye tojásra, akik régen túlszárnyaltak már most is. Az ő kalandjaik, örömeik, lépéseik ebben a lehetőségek végtelen világában. És botlásaim is lesznek, hát kinek, ha nem nekem :D Amikből majd megint felállok, talán gyorsabban, mint eddig. Öleléseim és lángjaim is, kimondott szóval, hogy szeretlek, és én is  nagyon... És lesz vízparti ház, levendula a konyhapulton, tűz a kandallóban, megleg a lélekben, egyszóval.... mindez vár rám. Úgy legyen...

Nézzük itthon az eb-t, mert P-nek van valami magzati kötődése, kifejezetten, vagyis kizárólag az eb-re vonatkozólag. Az úgy volt ugyanis, hogy már akkora voltam P-vel terhesen, mint egy kisebb tank, Gy. pedig szarrá törte motorral a lábát, nyár volt és 42 fok. Nekem még nem volt jogsim, anyámék meg vidéken a trafikkal és sosem jöttek fel. Mindegy is, hermetikusan el voltunk zárva mindentől, így a napunk fénypontja a foci eb volt, ez 2000-ben volt, anyám, de régen. Emlékszem, naponta egyszer megpróbáltam kikúszni a közértbe, néha nem sikerült, mert olyan meleg volt, hogy ahogyan az ajtóból kiléptem, mintha valami súlyos, forró és más fajsúlyú dimenzióba másztam volna bele. Gy. a heréjétől a bokájáig be volt gipszelve, kínjában mindenhol feküdt, például a kertben a hintaágy alatt!!- mert rá nem tudott. Szóval néztük a meccset és akkor még úgy tudtuk, hogy fiunk lesz és mindig az jutott az eszünkbe, hogy mekkora focista lesz majd a gyerek, viszi tovább az én nagyapai vérem. Aztán lány lett és annyi köze van a focihoz, mint nekem a selyemszövéshez.

A lényeg, hogy P-vel mindig nekiállunk meccselni, A-is csatlakozott, mint egyetlen férfi. Mint kiderült, bár soha életében nem nézett még meg egyetlen meccset sem és egyáltalán nem érdekli a foci, kiválóan tud róla mindent, olyat is, hogy hány pont jár a győzelemért, döntetlenért, csak néztünk P-vel, mint a lukinyúl. Tegnap este olasz és őőő, asszem belga volt, én persze olasz szívvel drukkoltam, két gyerek meg mittudomén miért a belgáknak- pedig kampányoltam, hogy ne már nekik, de miért, mert mind buzi. Majd leesett a fejünk annyira izgi volt, és olyan reform ötletek jöttek elő P-ből, hogy miért nem fele akkora a pálya, sokkal kevesebbet kéne futniuk és elég ember lenne a kapu körül. Meg aztán olyan is, hogy mennyire szépek az olaszok, az a borosta... végül, pedig feszülten figyeltünk, de tényleg és már lefújták a meccset, mi meg feltápászkodtunk, na jó, én kicsit laptopoltam is közben, szóval nézem a képernyőt és baszki, nem 1:0, hanem 2:0!! Mondom P-nek, hogy te baszki, mikor volt a második gól, szerinte nem volt, de mondom nézd meg, oda van írva, az kizárt, mondja. Szóval azt se vettük észre, ha gól van! Ma este a magyarra is bekészülünk, valahogy olyan hülyén hangzott, amikor P. rámnéz, gyere értem mászásra, mert nem érek haza az első félidőre :DDD

ui: Van a kapu előtt egy sövény, amit minden hónapban nagy kertészcsapattal lenyírnak. Mást is, mert egy rohadt nagy park vesz bennünket körül, de most ez a sövény a lényeg, mert idén még nem trimmelték a szakértők. Ez azért érdekes, mert egy hosszú bejáró részen a két bokor gyakorlatilag összeér, ez leginkább esőben ciki, amikor a víz kétoldalról nyaldos menet közben. Sokáig azt mondtam, hogy azért sem vágnék bele, mert a közösköltség szinte csak a kertészetre megy el, egyébiránt tényleg semmi sincs benne. Ma reggel már arra gondoltam, hogy tessék, ez az igazán magyar hozzáállás, mekkora ősbunkó vagyok én is. Egy német ház előtt már kisnyulakat és oroszlánt vágtak volna önszántukból a lakók a bokrokból, mi magyarok, megvárjuk majd, amíg bozótvágóval kell hazamenni. Ha jövő héten sem történik semmi, szerzek egy metszőollót. Vagy egy láncfűrészes bokorvágót. Uff.

Egyébként vannak dolgok, amiket kifejezetten szeretek. Szeretek mostanában piacra járni és nyoma sincs bennem annak a gyomorgörcsös agyf@sznak, mint amikor anyámat kellett régen kísérgetnem. Most fonott kiskosárral megyek és válogatok. És megállok a cserpesnél is tejet, trudit és áfonyás joghurtot venni, miközben kissé sajnálom, hogy én ezeket nem eszem-iszom. Bemegyek a sarki pékhez is, miközben kicsit (nagyon, az a rohadt pékség szag, ááá...) sajnálom, hogy ezekből semmit sem eszem. Veszek csomó gyümölcsöt és zöldséget, meg gyümölcslevet és alig tudok a negyedikre felmenni, de mégis jó dolog ez a modern vadászat.

Aztán szeretek kávézni reggelente, kávézóban, ahol éppen ér a reggel. Rezzenéstelen arccal kérem a tök üres feketét, és már nem is mondom, hogy miért iszom így, hanem mert csak, kinek mi köze hozzá. Ha van időm, beülök és megiszom heyben, viszem kis flaskában a rizs, vagy kókusztejemet. Nézem az embereket és találgatom, mit dolgozhatnak, van-e pasijuk, nőjük, szeretik-e a másikat és boldogok-e. Hát igen, mindig ugyan az a játék, de jó kívülről figyelni az emebereket.

Szeretem végiggondolni, egészen addig tekerve, amíg majdnem bele nem törik az agyam, hogy az ember mennyiben különbözik mondjuk a baktériumtól, mert hát mi is a föld vírusai, baktériumai vagyunk, akik belepték és benépesítették az egész bolygót. És most figyelj, innen szeretek egy ugrással filozófiai kérdésekig repülni, hogy ha az ember egy baktérium, akkor vonatkoztassunk el a méretétől, hiszen kinet számít az, hogy mi nagy városokat építünk és magasak vagyunk (ember nagyságúak :DDD), mert hát mihez viszonyítunk. Egy protonhoz, vagy az univerzumhoz és különben is, ki határozza meg a minőségbeli különbséget a mi civilizáltságunk és mondjuk a sejtjeink "civilizáltsága" között? Mi van, ha bennünk is elnököt választanak és a legapróbb részecskénk mondjuk öntudatára ébred, hogy ő egy egésznek a része és mi van, ha én is egy sejt vagyok csak egy másik egészen belül. És ezektől a gondolatoktól megnyukszom, mert a saját, hétköznapi életem olyan messzire kerül hirtelen és jelentéktelen lesz, olyanokkal, hogy mondjuk valaki nem ír visza a facebookon, vagy kevesebbet gondol rám, mint ahogyan azt én gondolom. 

Szeretek reggelente a dugóban ülni a kocsiban, de csak befelé a gyárba, hazafelé nem. Odafelé még friss vagyok és szeretem érezni, ahogy megyek hajtani valami közös cél felé, együtt építve a GDP-t :D És persze, mert ott bent messze, a gyárban a felnőtt élet vár, még akkor is, ha a belépéstől számított harmadik másodpercben rájövök, hogy az ott minden, csak nem felnőtt lét. Hát ezek mennek...

az van, hogy az álmoskönyv szerint sem vagyok jó csapáson, mert ha tovább is arra megyek, amerre eddig, az fix, hogy tíz év múlva is anyámmal lakom egy szobában, locsolom a muskátlit és olvasok. Az elmúlt évek kemény munkájának köszönhetően, hogy lerázok mindenkit, sikerült elérnem a célom, így, mivel mindenki komolyan vett, gyakorlatilag az életem a gyár és az olga utca között kering. A gyerekekkel egymás nyakán vagyunk, anyámmal is és gyanítom a gyárban is ellőnének egy tűzijátékot, ha néha azért maradnék otthon, hogy kisimítsam magam. Szóval miután ezerféle vagyok, gyerekeim anyja, anyám lánya, tesóm húga, exférjem exfelesége, expasik exnője, főnököm beosztottja, barátnők leharcolt barátnője, kollégáim hisztispicsakollégája, szóval valahol be kell húznom a féket, hogy ne essek kétsége egy egyedül töltött szombat este után, hogy bár fáradt vagyok, mint a ló, kurvára nem normális ez. Mert biztosan valahol megvan vikike, aki biztosan akar valamit magának magától is, és ha végre sikerül megszülnöm magam, biztosan mindenki hálás lesz a végeredményért.  Nem igaz, hogy másnak is ilyen nehezen megy boldognak érezni magát, ez a felnőtt kor baszki? Olyan mint egy társas és az én kockámon nincs hármas fölött. Tessék, megint kocka. Ez meg hiszti. Na ugye, hogy jó, hogy nem írtam egy hete :D

hogy milyen volt az elmúlt hét, azt most hagyjuk, a ma estét viszont le kell írnom.... Anyám angyali arccal kérdezte Pannát, olvastad anyukád verseskötetét? Egy kicsit lezsibbadtunk P-vel, hogy mi a f@sz van, vagy írtam egyet és nem tudom, vagy anyám hiszi azt, de mindenképpen nagy a gáz. Majd előbányászta a kb. 25 éve írt, szépen dekorált, kizárólag fekete színekkel festett verses füzetemet. Hát baszki, ha ezt a lányom írja, viszem a pszichológushoz :D Versszakonként sötét falak vesznek körül és nem enged ki a fájdalom a szobámból, miközben zsákokat cipeltem a lelkemen, változatos képvilággal. A füzet elején Panna szerint, "anyám ez mi?? Ne haragudj, de ez akárhogy nézem, egy f@sz... anyám a háttérből, az angyal, emlékszem, hogy mondtad. Kész, hát már akkor sem voltam normális, ugyan azon a vezérvonalon maradtam, bezárva a saját falaim között, világfájdalommal :DD Engedjétek ki vikikét jelszó alatt :DDDDD Minden harmadik szavam a várakozás, de mire baszki és azóta is :DDD Azt hittem behugyozunk a röhögéstől. De anyám szerint gyönyörűű - egy rím, vagy egy kis jó érzés sem volt benne, már csak a penge hiányzott mellőle.

Vikike. 39,999999999999 éve a földön. Oh yeah

én komolyan igyekszem a legmegértőbb exfeleség lenni, még ha sokszor tüzéjátékba is borul a fejem, és tényleg próbálom - nyilván a másik oldal is próbálja - a lehető legpíííszíííbben élni ezt az after partit, még ha azon múlik is, hogy főzök kávét bármilyen új barátnőnek. Egyébként főzzön inkább ő nekem, mert én minden reggelemet valami kávézóban kezdem, ha niincs meló, hogy rendes kávét igyak, szóval megköszönném, ha kávézgatnánk és csevegnénk, mert társaságban mégis csak jobb. De ma, amikor ex megkérdezte, hogy nekem mindenem a pénz körül forog... valami elcsattant az agyamban. Nem hogy peacy nem voltam, de fehér ember sem. Tudom, hogy elolvasod ezt drága, de kérlek ne kommentelj, ez az én játszóterem, és egyébként biztosan igazad van, csak a közt kérdezem, hogy bazmeg ez jön le rólam?? Hogy mindenem a pénz?!! Aztakurva. És most fülemen a láva, meg csillámpóni és petárda. Megyek is shoppingolni!

P. választott egy verset, amit tábortűznél olvas majd fel a többieknek, mert ez volt a feladat. Azt hiszem, ha most, ebben a pillanatban meghalok, akkor is hagyok magam után valamit-valakit, mert ehhez, hogy ezt millió közül kiválaszd, több kell mint ész és stílus. Mert ebben az író ember számára minden benne van:

"....S ha hinnéd, hogy van menekülni odvad,
tudd, hogy magad is csak irodalom vagy,
ott van a félrecsúszott nyakkendőben,
s az ős-okban, az elfelejtett nőben,
kinek már csak rímeire emlékszel,
kit már leírtál több, mint elégszer:
nyakán bárányganéj betűgyöngy
vakít, akár az ékszer.

Mert hol irodalom van, ott irodalom van,
előszivárog DNSből vagy honnan.
A tükörből mögüled előbújnak
a múltak s a régit adják el veled újnak,
Szindbádok a te szájaddal beszélnek,
vámpír-hősök veszik bérbe a véred,
helyettük szólsz, és ha saját szavad van,
más mosta már meg lábát a szavadban.

Hol irodalom van, ott irodalom van,
ott kedvesed szemében téma lobban,
szemed villan, mikor valaki szenved,
a ceruzát máris hegyezni kezded,
és beledöföd, épp a fájó pontba,
itt bárki szól, minden mikrofonpróba......"

(Lackfi J.)

ui: tanítsatok csak petőfit  és csokonait még évtizedekig... az lesz majd belőle, ami most van...

zsizseg bennem valami, mindenhol. A bőröm alatt, a lelkemben, az agyamban,a zsigereimben. Nem biztos, hogy ez rossz zsizsegés, nyilván elindít, de még nem tudok vele mit kezdeni. Kicsit olyan, mint amikor villámlik és mindenünkkel érezzük az elektromosságot. Ettől én most két dolgot tudok csinálni, jövök-megyek, és hát cigizek. Ha bemegyek a gyárba, körülvesz a feszültség, kicsit olyan bent a helyzet, mint a ji csingben, amikor az energia annyira egyoldalú egy jelben, telített és feszül, hogy váltania kell az ellentétets pólusra. Én meg próbálom valamennyire befolyásolni a dolgokat, de csak a tarkómban a nyomás, az nő. Itthon meg próbálom elengedni, de jön más, itt is feszül az elbillent energia, valaminek változnia kell, vagy mozdulnia, így topogok a szokásos mederben, miközben valami újat akarok taposni. Olyan, mint a szerelem, attól is mindig csak cigiznék.

Ezek mennek. Miután leálltam gyakorlatilag az evésről és szinte fényen élek és már a lakást is majdnem eladtam, mert valami titkos féreg foga rág, kicseréltem a tollpaplanomat... hm.

Persze a lelki hátterét a kiütéseknek nem venném el, van amitől viszketek, de erős az összefüggés a fizikai síkon megjelent dolgok között is. A lelki síkot pedig csókoltatom, sokszor úgy érzem, dimenziókon át röhögnek rajtam. Vagy csak csóválják a fejüket, hogy ej....

- Andris.... ez a matekfüzet  trágya. Mert én ezt olvasom ebből az osztásból:

Gézah osztva 97e-vel, 134 nesz egyenlő 2 anka. 28 dkg füzet 1520 Ft mennya. 50 mi = 50 C ien.

Szerinted ebből a Réka néni, akinek már annyira tele a töke, hogy a folyosón eszi meg a kajáját, hogy ne is lásson benneteket és a dolgozatban kap 30 ilyen rovásírást, mit szól ehhez????

- Hogy gézában nincs meg a 97e......

MINDEN TANÁR A MENNYBE MEGY :DDDDDD 

ha több napot bent vagyok a gyárban, hajlamos vagyok elfelejteni, hogy az a munkahelyem. Napok óta agyfaszt kapok, sőt, már hosszú hónapok óta, nemcsak én, többiek is, mert egyszerűen van, amit nem értek meg, ha ezer évig élek, akkor sem. Hozzá kell tennem, hogy kapitányunkért tűzbe mennék, soha nem volt jobb főnököm, talán azért is, mert kicsit olyan, mint én. Persze ő nagy kaliberben, én meg mikronyiban, mindenesetre ő az egyetlen ember, akinél a feszkó pont úgy megy át, mint rajtam. Majdnem. Tudjuk mikor kerüljük el egymást, mert valami felcsűrte az agyunkat, elég egy nézés és odébb állunk, ok nélkül tudjuk basztatni a másikat, mert valaki más éppen basztatott bennünket és jól levezetjük a feszkót általában egy harmadik valakin, valahol és tudjuk, mikor kell csöndben maradni egymással. Ha pedig elmúlt a vihar, nem kell bocsánatot kérni, hogy hülye volt a másik, csak egy pikírt poén és ok. Ez másnál nem is működik, csak kapitánnyal, biztos mert nála is jön a gőz és megy. Egy dolgot viszont nem tudok megérteni, tényleg olyan, mint don corleone a lófejjel az ágyban, ha valaki egyszer kiesik a gyümölcskosárból az fix, hogy nem pakolja vissza magát, még ha igaza is lenne, akkor sem. Kapitány gyűjti a jó és a rossz pontokat magában, még ha ezt körülötte nem látjuk, akkor is és az elvei legtöbbször követhetetlenek, legalább is, valamilyen idealisztikus mezsgyét követ. Ha pedig egyszer betelik, akkor a nem az egy örök nem lesz. Vagy legalább is sokáig tartó. Ez persze tök jó, mert önmagához hű, kívülről viszont sosem lehet tudni, hol tart a bilije, és csak remélni tudom, hogy velem kapcsolatban még fér bele a kakiból. Így kívülről nem értjük, hogy miközben az egyik ember bent csak a levegőt rontja és egy tollat sem bíznék rá, nemhogy munkát, az miért dolgozhat, a másik, aki pedig a munkáját jól végezné és akarná, ő miért nem teheti. Naponta megkérdezem, hogy mi az elhivatottsága tárgya, mármint kapitánynak. Nagyon komolyan elmondja, hogy miért, én pedig halál komolyan elmondom, hogy ezt nem értem. Másnap újra kezdjük mindig elölről. Ma kicsit többet szopott a melósgárda kedvencünk miatt és kénytelen volt ezt tudomásul venni kapitány is, de továbbra sem értem miért nem kúrta ki embert, mint macskát szarni, csak duzzogóba küldeni egy hétre. Mondjuk biztosan azért, mert ő a boss és nem én és mert nemes jellem, és egy esélyt mindenkinek ad. Így ma kicsit többet voltam pikírt a saját főnökömmel, mert hárman dolgoztunk megint kis kretén hülyegyerek helyett, szóval remélem nem kapok lófejet, és próbálom megérteni kedvenc főnököm agyhullámait. Különösen úgy, hogy aki mellett kampányolok semmirekellő munkaerőnk ellen, legalább kétszer kifacsarta a szívem, így ezen vonalon nyilván én sem vagyok normális. Szerdára megint a kedves arcomat veszem fel, ígérem. De ez a két nap folytonos feszkó kicsinált. Hát ilyen ez a gyár, ezért szeretemJ

ui: mivel a fényképezőgép pannánál van, aki az apjánál van, adapterem meg a gyárban, csak elmesélni tudom, hogy remek képek készültek, úgy mint:

1, a lábam és levendula.

2, andrás és a muskátli

3, Lábam és a muskátli.

4, andrás és levendula

5, tea és andrás

6, tea és levendula

7, levendula és muskátli

ui: ilyen ez a középkor (andris anyáknapi iskolai levele ugyanis így kezdődik: ….. anyukám középkorú, vékony nő. ….mindig ideges, mert sokat dolgozik… nagyon szeretem, mert mindig kedves :DDDDD – kurva tükör a gyerektől, mi?:D)

Azt álmodtam, hogy valaki, aki egyszer fontos volt, adott egy papírt tele számításokkal. Volt rajta szöveg is, én meg néztem, mint a güzü, persze akkor tudtam, hogy mit és miért, de amikor felébredtem, nem értettem. Olyan volt, mint egy matek röpi, voltak rajta szögek, meg 45 fok, vagy valami hasonló, ami háromszög, vagy lejtő (?), vagy piramis, vagy passz, hogy mi, és mellette leírás, kicsit hosszabban. Remélem álmomban beépült, mert így cseh kettő, szóval lehetett volna egy kicsit konkrétabb az illető. Erről csak a patkómágnesről szóló fizika dolgozatom jut eszembe, amire lerajzoltam kínomban egy lovat és a patkóját, valamint Gerald és Lorenzo Durrel idézeteket írtam hozzá...de ezt már írtam itt is, szóval már csak magamat ismételgetem.

ui: 5 nap non stop meló. Remélem királylányként tudok bent viselkedni és senkinek nem eszem le a fejét. Még vasárnap sem. Még akitől kiver a ragya, annak sem. És nem fog kiverni a ragya. Pont.

ui: a fizika dogám egyébként 4-es lett. Lehet, hogy a tanáriban anno szavaztak és az eszmei érték győzött:)