Vasmacs

délután tudtam csak összeszedni magam, már mindenki mozgott körülöttem én meg mint egy nagy beteg, csak feküdtem. Hol itt, hol ott. Éjjel meg alig aludtam, óránként beszűrődött, hogy élek és hogy ez fáj is. Négy, vagy öt nap feszített tempója, kíhúzott íjja feküdt el a matracon mellém, az ugrásra készenség, a mileszmostmár és meddigbíromvajon társaságával.

Egészen máshogy változom egyébként, mint ahogyan azt gondoltam régebb, hogy ha egyszer, akkor majd úgy, hát érted. A dolgok inkább lejönnek rólam, mint rámragadnak, valahogy a kevesebb több-ben lenni túlélhetőbb egy bizonyos kor után. Fene tudja, lehet, hogy a középkor luxusa pont az lenne, hogy érzelmi mauzóleumban ülhetünk, veszteségek és fájdalom nélkül, de kinek jön ez össze. Egészen más vagyok, mint amilyennek gondoltam, hogy leszek. Egy megengedőbb és megértőbb, folytonos útkereső. És már tudom, hogy sosem érkezem meg, mert nincs olyan, hogy megérkezés, nincs is hová. Semmire sem lehet berendezkedni, cask valahol belül lehet megkeresni azt a pici kuckót, ahonnan jön a meleg. Persze ha éppen jön.

Szeretem a csöndet. Nem mindig, van, hogy bármit bekapcsolok, csak ne a fejemből szóljon az a kétségbeesett monológ... duett, tök mindegy mi. Ezért nem cserélem le az ezeréves telefonomat sem, amilyen szerintem már a világon nincs. Nem olyan alap mobil mondjuk, mint a direct okostelefon ellen lázadóké, mert azért okos, de csak ha én akarom. Nem pittyen be, ha üzenetet kapok a messengeren, nem ugrik föl semmi, amire nem vagyok kíváncsi, telefonálni meg amúgy is utálok. Mostanában egyébként is közösségioldal diétán vagyok. Az ujjaimnak nehéz, olyanok vagyunk, mint a Pavlov, meg a kutyája. Piros van, fék, telefon. Aztán rájövök, hogy minek, figyelek inkább belülre. Vagyis irányítom, hogy mire figyeljek. Ami nincs, arról menjen le a fókusz és amit szeretnék, arra menjen az energia. Elképesztően nehéz. Olyan az agyunk szerintem, mint valami beragadt ékszíjú (ilyen szó szerintem nincs is, hogy néz ki már a pontosjé a hosszú ú mellett...) varrógép, újra és újra feldobja ezer dologról ugyan azt. Bántottak. Nincs. Elveszett. Nem lett meg. Kevesebb van. És így tovább. Szóval mindenzt tanulom most (most fél évtizede kb :) ) kordában tartani. Meglátni, hogy rengeteg mindenem van. Megérteni, hogy nem az vagyok, akinek gondoltam magma és sosem leszek mindig ugyan olyan. Én is változom. Azt olvastam egy indiai mestertől, hogy azért fáj, amikor éppen megértünk, fejlődünk, tovább lépünk, mert szinte fizikailag is kinőttük magunkat, az előző "lépcsőfokot", így ez jó, lehet menni tovább, persze felfelé.  Éjjel azt hiszem akkor jó magasra léptem, mert a lelkem a testem, mindenem fájt.

Délután karácsonyi fényekbe húztam a lakást. Mindenhová fények... of course... ami kint, az bent, majd beindítom a ledekkel. Aztán csak néztek. Mert hipp és hopp, megint  csillogni fog a szemem. Azért is.

ui: a postaládában volt egy doboz óvszer. Pasit nem dobtak mellé, de legalább féltik a biztonságomat:DD