Vasmacs

Minden egyedülálló anya a mennybe megy, de komolyan! Tulajdonképpen kettő hete alig sikerült az orromat feldugni a víz fölé, egy nagyobb levegő szippantásért, mert mindig van valami. Valakivel. Vagy valamivel. Bevásárlás, szülői, szülinap, úszás, kinőtt cipő, szakkör, vacsorareggeliebédésuzsonna, lakás, és azért munka is. És akkor zsibbadt múltkor belém valami, amikor eszembe jutott, hogy baszki, el sem tudom képzelni, hogy nem egyedül csinálom. Pedig én soha a büdös életben nem akartam egyedülálló lenni, most sem akarok. El nem tudom képzelni az életemet, hogy egyedül öregszem meg, biztos ez is valami fóbia nálam, mint hogy attól félek, hogy forog a Föld. Pedig hát sokmindent el tudok képzelni, azt elhihetitek, a szerelem meg tényleg olyan, hogy még azt is elképzelem, ami sosem volt és nincs és nem is lesz. De hogy valaki ide jöjjön, ( vagy oda, az irány, végülis tök mindegy ) és azt mondja, vikike, vállalom a csomagodat úgy, ahogy van, kamasz lánnyal, kamasz fiúval, hétköznapi rodeókkal.... ez valahogy nehezen elképzelhető. Ebbe a palik beletörődnek. Vagy nyúlcipő és keresnek egy kevésbé bonyolult nőt, aki nem olyan, mintha turkálóból vennénk egy használt családot, nesze, vigyed, ha passzol rád. Mert mondjuk kisgyerekekkel ezt még jobban meg lehet ugrani. A cukisági factor sokat számít és hát a hangot, a közös fókusz, a simulást egy bizonyos kor után már csak sok munkával lehet elérni. A világ viszont tele van gyerektelen, fiatal és lelkes novel, szóval le is vezettem, miért érzem azt, hogy egyedül fogom nevelni a gyerekeimet és mire lenne egyben mondjuk először 30 év után kettő hetem, vagy csak tíz napom, szottyadt leszek és roggyant. Mert baszki, lehet ütni az asztalt, hogy az értékek... és nem ez számít... de igazából számít, nagyon is. A konklúzió tehát az, hogy a paliknak olyan köztes opció vagyok. Nem ígérnek semmit, nem is várnak el semmit. Ha ráérek jó. Ha nem, hát az is. És ebbe sokszor kiszakad a szív. De ez van. Egyszer majd mennybe megyek....