Vasmacs

arra jöttem rá, hogy a gondolataimat, azokat kellene teljesen lecserélni. Kimosni belőlem és újra tölteni. Mert hogy zaj van a fejemben, és bár lassan megszokom, hogy folyton megy a csivit, a vívódás és a vita, viszont annyira belém rögzült néhány sztereotip hülyeség, hogy sokszor csak kívülről nézem, vagyis hallgatom... hogy mennyire hülye vagyok... A pillanatnyi csendekért sokat dolgozom. Meditálva, lélegezve, semmire sem koncentrálva, de sajnos még mindig nem jött el az áttörés, hogy egyszer csak magamtól, úgy maradjak. Pedig volt ilyen képességem, emlékszem, minden reggel (na jó, legtöbb reggel) úgy ébredtem, hogy tapogatóznom kellett minden érzésért. És nem a nyomasztó dolgok kúsztak be, hanem csak úgy a lét, és minden puha vatta volt. Mostanában (évek óta), nagyon ritka kivételtől eltekintve, már úgy ébredek, hogy a mellkasomat nyomja valami súly. Az élet, mi más, haha... és ha néha sikerül valahogyan elengedni ezt a súlyt, olyan érzés, mintha egy tank lejött volna a lelkemről. Aztán vissza. Mostanában azon gondolkodom, hogy nem létezik, hogy ez már így marad...

Szóval a gondolataimat lecserélném. Csupa szépre. Például arra, hogy elképzelem, eltervezem, hogy síelek. Hóekében vadulok a legfeketébb pályán, mert a végén várnak a többiek és a hütte, meg az esti társasjáték. Ül a szempillámon a hó és összeragad az orrom, ahogyan beszívom a hidegben a levegőt. És csönd van, csak a lécem karistol. És mászkálok az erdőben, ahol térdig ér a hó (na jó, elég a vádli közép is), nézem az ágakat, vastagon ül rajtuk a hó és olyan, mintha tündérországban lennénk. És mielőtt letörlitek a nyálat a monitorról, arra is gondolok, hogy esténkén odacsapunk, faasztalon táncolunk, könnyesre, hasfájósra röhögjük magunkat, aztán összebújunk, mert a paplan alatt mindig meleg van, de ha nincs, majd csinálunk. Hogy végül beleússzak a csöndes, puha ölelésbe...a békébe.