Ma hallottam, hogy a káosz az jó, mert abból lehetőség van újjáépíteni. De ha magam köré nézek, mindenhol csak törmelék van, én meg keresem az építéshez a kapaszkodót, legalább egy használható téglát... Úgy kellene élni, hogy a gyerekeim tanuljanak belőle, lássák, hogy el tudom dönteni, mi a jó, mert akkor hiteles, látható, érthető vagyok, de magam sem tudom a saját kérdéseimre a válaszokat. Ezt a magam sem tudom örökséget pedig generációkon át cipeljük, kapom anyámtól, aki kapta az övétől, észrevétlenül beletörődve, a kisebb ellenállás, kisebb fájdalom felé sodródva. Azt hiszem, az emberek ebbe a beletörődésbe halnak bele végül, csak mindig máshogy hívják. Rák. Infarktus. Fekély. Kitudjami. És megpróblunk olyan lenni, amit magunk körül látunk, mert az emberre húzzák rá a formákat, ami nem emberalakú. Szép nevet adnak neki, társadalmi norma, elvárás, felelősség. Ezek a formák meg pont eldeformálnak, pont ott nem jön a levegő, ahol kéne, ott szorít, ahol fáj és pont úgy, hogy érezzük mindig a súlyát.
Ha szomorú vagyok koszos zöld a szemem. Mindig szerettem volna igazi zöldszemű lenni, de most féle, hogy soha nem lesz megint barna...
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
BaseBoy 2012.05.16. 15:29:09
de azt nem amiért így írsz... :-(
peppermint 2012.05.16. 17:41:55
peppermint 2012.05.16. 17:46:31
winninger jolán 2012.05.18. 18:31:45
Mokula 2012.05.18. 23:12:44
peppermint 2012.05.19. 20:49:16
winninger jolán 2012.05.20. 14:06:30
Gy.. 2012.05.21. 13:13:11
Puszilom Darvas Rozáliát :-)
Gy.. 2012.05.21. 15:10:37