Ma hallottam, hogy a káosz az jó, mert abból lehetőség van újjáépíteni. De ha magam köré nézek, mindenhol csak törmelék van, én meg keresem az építéshez a kapaszkodót, legalább egy használható téglát... Úgy kellene élni, hogy a gyerekeim tanuljanak belőle, lássák, hogy el tudom dönteni, mi a jó, mert akkor hiteles, látható, érthető vagyok, de magam sem tudom a saját kérdéseimre a válaszokat. Ezt a magam sem tudom örökséget pedig generációkon át cipeljük, kapom anyámtól, aki kapta az övétől, észrevétlenül beletörődve, a kisebb ellenállás, kisebb fájdalom felé sodródva. Azt hiszem, az emberek ebbe a beletörődésbe halnak bele végül, csak mindig máshogy hívják. Rák. Infarktus. Fekély. Kitudjami. És megpróblunk olyan lenni, amit magunk körül látunk, mert az emberre húzzák rá a formákat, ami nem emberalakú. Szép nevet adnak neki, társadalmi norma, elvárás, felelősség. Ezek a formák meg pont eldeformálnak, pont ott nem jön a levegő, ahol kéne, ott szorít, ahol fáj és pont úgy, hogy érezzük mindig a súlyát.

Ha szomorú vagyok koszos zöld a szemem. Mindig szerettem volna igazi zöldszemű lenni, de most féle, hogy soha nem lesz megint barna...