Vasmacs

Néztem a régi képeket. Ki voltak lógatva a falra, hogy egy régmúlt kor szellemét idézzék a modern környezetben, hogy összeérjen valahol a volt és a van. Néztük egymást, legalábbis én úgy éreztem. Üveges szemek, szürke szín, színházi jelmez, egyenes derék. Álltam előtte, piros sort, falat fürdőruha, én is idegen vagyok, valahonnan a Marsról. Neked sikerült-e, ezt kérdeztem, össze jött-e minden, vagy felőrölt a XX. század. Ellepett-e az idő pora, amiben állsz éppen, öt gyerekkel, akiknek majdnem a felét eltemetsz, tudtad-e, hogy vannak ünnepnapok, férfi volt-e melletted az a kackiás bajusz, megtudtad-e, hogy mi a szerelem, rájöttél-e, hogy nem vagy egyedül, de azért mégis, és azt hitted-e, hogy egy pillanat vagy csak, akit elkapott a lencse, vagy rájöttél, hogy újra és újra kezdheted. Mondjuk pont bennem. És akkor úgy éreztem, hogy nincs különbség köztünk, csak a piros és a szürke. Kép vagyok már most. Megfejthetetlen, elmesélhetetlen. Egy szem a láncon, csupa titok. Tudtam-e, éreztem-e, rájöttem-e... mindig ez a feladat...