Napok óta itthon dolgozunk egymástól három méterre. Gondoltam, mindjárt leveszik Gy. lábáról a gipszet, igazán kimozdulhatnánk délelőtt, meg is kérdeztem, hogy hová akar menni. Mivel titokban sehová sem akart, de ezt nem merte mondani, azt mondta, mittudomén, Naplás tóhoz, vagy az önkormányzat parkba. Erre én meg azt hittem, hogy tényleg annyira be van már zárva, hogy egy parkban akar ücsörögni, fogtam őt és a mankóját, betessékeltem a kocsiba. Nagy némaság odafelé, nem is értettem. Mikor mínusz kettővel csoszogott mögöttem az egyébként tök üres parkban, nekem szegezte a kérdést.

- Nagyon hiányzik neked a kutya? (anyámnál van még a Balcsin)

- ? (néztem, mint Rozi a moziban)

- Hát, hogy sétáltatni hoztál.

Én kullogtam elöl, ő hátul küzdött, leültünk, mint a nyugdíjasok aztán egy padra, mindketten meredtünk magunk elé, mert titokban dolgoztunk fejben. Aztán benyúltam a táskámba és elővettem egy kislabdát. Nem kérdeztem meg, hogy visszahozza-e, de olyan röhögőgörcs jött rám, hogy Gy. faarccal közölte velem, hogy kínos vagyok, erre mégjobban kezdtem röhögni. Aztán hazahoztam, itthon boldogan mutatta a labdát, hogy visszahozta....