Most már egészen biztos, hogy soha a büdös életben nem felejtjük el, hogy melyik évben is építkeztünk. Vagy azt, hogy melyik évben esett a legtöbb eső, a két állítást pedig kössétek össze egy laza mozdulattal, mint ok okozati összefüggés. A szépen lerakott kőből, mivel nincs csórónak ideje rendesen megkötni, minden nap feljön egy, mert persze valaki rálép, így ropog a lábunk alatt, mint a ropi. A kőműves pedig gondolom szentségel, amikor újra, újra és újra lerakja. A dexteres borítás még mindig megvan, sőt, átbillentem, mert határozottan élvezem, hogy kilépve az ajtón nem ázom. Még néhány hét és le sem engedem szedni.
(S hogy mi folyik a dexterzacskó alatt, maradjon a mi titkunk:) )Néhány sittkupaccal azért könnyebb a mátyásföldi rezidencia, B és B segítségével egy délelőtt megpakolódott egy konténer. Ha gonosz akarok lenni, akkor azt mondom, hogy fel sem tűnik a kerten, de egyébként meg de. És ahogy újabb szabad területek kerülnek elő, újabb ötletek merülnek fel: a diófa alatt kiülő...a hátsó farakás helyén kiülő... a kert közepén kiülő...a ház mögött kiülő...Lehet, hogy az lenne a legideálisabb, ha mindenhová tennénk egy széket, asztallal. Aztán max. kávézót nyitunk. Hivatalos nevén bögrecsárdát.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.