Vasmacs

Nem is tudom, hogy miért jutott az eszembe, talán azért, mert néha teljesen elönt az antiszociálisság. Mondjuk a közértben, amikor a nyakamra állnak, vagy vezetés közben, amikor meeeennnyééééél mááááár te hülye, meg ilyenek, szóval elmerengtem, hogy milyen különös fajtája vagyunk mi az embereknek. Mármint mi, magyarok. Szóval eszembe jutott, hogy Párizsban, több nap egyedülmászkálás után, amikor már tényleg tudtam az utat a főbb látványosságokig, egyszer csak megütötte a fülemet egy kirakat előtt a magyar nyelv ékes szója. Úgy örültem, mintha nónapok óta nem hallottam volna az anyanyelvem, s bár baromira nem vagyok az a letámadós fajta, simán odamentem a fiatal párhoz és leszólítottam őket. Kerestek valamit és rögtön vágtam, hogy fingjuk nincs, merre van, talán a Rodin múzeumot, szóval köszöntem, örültem, helyzetet jelentettem, hogyaszongya: menjetek erre, meg arra, aztán már ott is vagytok. Döbbent csönd következett, én kicsit aggódtam, hogy hátha mégsem magyarok, néztek rám fapofával, se mosoly, se öröm, se semmi. Aztán közölték, hogy majd megkeresik,tudják hol van, köszi, hátatfordítottak és sanyi. Én meg álltam és olyan szarul éreztem magam, mintha az orromra vágtak volna, hogy nyugodjak már le.

Egyébként volt kellemes beszélgetésem is egy honfitársammal, aki cigit és pénzt kéregetett, franciáról váltott angolra, majd magyarra. Nagyon irigykedtem, három nyelven beszélt egy világvárosban. Minden csak nézőpont kérdése...