Vasmacs

Abban a szobában vagyunk, ahová az összes öreg bútort bezsúfolták. Valahogy megint a nyakamig ér a vaskos asztal, és nem látok ki az ablakon sem, sötét van, de ez az egyetlen hely a házban, ahol nem zavarnak. Korrepetálok magyarból. Vagyis olvasónaplót írunk, én próbálok nagyon okos lenni, mert hát ebben jó vagyok és csak lököm a részleteket a történethez, pedig csak félig olvastam a könyvet. Egy kicsit kinevetem, amikor nem találja a szavakat, egyébként szokta, de most nekem kell kiegészítenem, hogy kohézió. A szerepek leosztva, ő az erős én pedig az okos. Jó lenne rájönni, hogy éppen hány évesek lehetünk, de már ébredezhetek, mert hirtelen kezd beszűrődni a valóság, zavarban vagyunk. Eszembe jut, hogy sietni kell, mert ez egy egyszeri alkalom, találtunk egy közös dimenziót. Még észreveszem, hogy ott a kanapén a tulipános díszpárna, amin mindig röhögtünk, hogy N. belevarrta a pénzt, és azért csörög, megfogom és tényleg zizeg, közben kint hallom, hogy jönnek anyámék. Újabb vesztett csata. Mögöttem áll és megcirógatja az arcomat. Biztosan nem azért, csak jó akar lenni,de hirtelen minden a helyére kerül. Az asztal már csak a derekamig ér, a szoba kicsi lett,vele együtt. Már hozzá merek bújni, félre merem dobni a könyvet, mert minek az ide, ez csak ürügy, tiktak, tiktak, mindjárt vége, de nem is baj, mert ő is kicsi lett, én pedig nagy. Már ő akarja, én meg nem, valami elveszett belőle. Vagy belőlem. Még megfogom a könyvet, nézem, hogy hogyan múlhatott el ez az egész, amibe az előbb belezsibbadt a gerincem, miközben érzem, hogy valaki az oldalamat rúgdossa. Nem is az, akinek hittem, csak olyanak akartam látni, akiből felépülhetett minden. Szeretnék még utoljára elszédülni, de már csak egy kisfiút látok, aki ki akar menni a Várdombra. Menjen csak. Előbb ki kellett volna engednem...