A játékboltok polcai előtt jogosan gondoljuk azt, hogy a kreatív és találékony játékgyártók milyen tökéletesen kapcsolták össze az élet különböző területeit megcélzó játékokat és a napi, vagy globális problémáinkat. Kvázi, milyen vicces, hogy olyan játékot játszunk, amit egyébként élünk. Haha. Pedig pont fordítva van, az életünk olyan, mint egy társasjáték. Ahogy megyünk előre, akár fejlődünk, gyarapodunk, akár nem, egészen olyan minden, mintha egy nagy, kartontáblán lépkednénk. Alapvető játékszabályokkal, de tulajdonképpen nulla támponttal. És lesünk folyton, hogy a másik hogy csinálja, mert biztosan sokkal jobban, mint mi. Amit pedig belül érzünk köszönőviszonyban sincs azzal, ami kívülről látszik. Így lehetséges, hogy egy nyüzsgő világban, ahol mindenki eljut valahová és mindenkinek van valamire lehetősége, nemcsak elidegenedve élünk, hanem bizonytalanok is vagyunk. Jól csinálom? Mi lesz, ha nem sikerül...

Mert nincsenek sémák, amiket követni lehet és soha nem tudhatjuk, hogy A-ból B-be haladva jók vagyunk, csak sejtjük. Vagy azt hisszük, hogy nem vagyunk jók, mert hát soha nem lehet tudni. És egész életünkben bizonytalanok vagyunk (mindenki), és soha nem tudhatjuk, hogy mi lett volna, ha...és mindig azt hisszük, hogy nekünk magasan van az a léc, de alapvetően elhisszük, hogy van esélyünk hatost dobni, még akkor is, ha néha nem mehetünk tovább, vagy vissza kell lépnünk három mezőt. Mert ha jó, szerencsénk volt, ha rossz, pechünk. És még mindig úgy érezzük, hogy véletlenül jutottunk el valamerre, hogy lehetne akárhogyan, mi pedig csak kis porszemek vagyunk valami összetett, átláthatatlan halmazban.

Pedig csak annyit kellene elhinni, hogy mindenki pontosan ugyan így érez. Soha nem fogjuk tudni, hogy a másik pont úgy van, ahogy mi (csak sejtjük), soha nem tudjuk biztosan, hogy most akkor jó, soha nem tudjuk, hogy mi lesz a következő biztos dobás, csak reménykedünk. És persze játszunk, mert végül is arról szól az egész.