A jó tájékozódó, akárhol van, akármit csinál, soha nem vész el. Az anyag sem, de az átalakul, én azonban nem tudok, max kiizzadni néhány milli stresszt, de szublimálni azért még nem megy, szóval csak eltévedni vagyok képest. Bárhol, bármikor. Régebben (nem annyira régen, amennyire szeretném), rendszeres volt a hazatelefonálás: hello, itt és itt vagyok, most gyertek értem, mert eltévedtem. (utoljára Gy. valahol lágymányos, vagy csepel környékén jött értem, mert féltem, hogy kifogy a kocsimból a benzin, nem szarakodtam tovább, leálltam és vártam sírva) Súlyos szituk azóta vannak, hogy vezetek, mert az út halad, én meg rajta, így több kilométeres benézések, elhagyott útelágazások szegélyezik az utamat. Az, hogy elég megpörgetni és elengedni, aztán rám csodálkozni, hogy fingom sincs, merre menjek tovább, egyértelmű, mióta a Tomorihoz közel, egy épület hátsó kijáratán jöttem ki, s már képtelen voltam beazonosítani magam. Nem változom. Ma súlyosan eltévedtem a szerkesztőségben, a hosszú, vékony, folyosók, lezárt tárgyalók, ezer kisszoba, nagyszoba között. Ezek mennek.