Itt ülök a gép előtt és körmölök, amikor egyszer csak valaki kopogtat, olyan határozottan. Mi a fene, gondoltam, ki akar engem ilyen lehetetlen időben, amikor rájöttem, hogy a külvilág és köztem még van egy zárt kertkapu is, amit át kell hágnia a kopogtatónak. Hirtelen hasított belém a felismerés, hogy ez az egész olyan freddy krügeres és nem is tudtam, hogy akkor most befossak gyorsan, vagy reagáljak a dolgokra (bár a befosás is reagálás). Gondoltam inkább kinézek, ekkor azonban újabb kopogás jött, most valahonnan máshonnan, aztán valamit guríthatott is az illető maga-előtt, ami körülbelül akkora lehetett, mint egy dió. Ja, csak az egér, dőltem rögtön hanyatt, aztán az jutott eszembe, hogy milyen humánusak vagyunk mi, még etetjük is azt a szegény jószágot. Mert az egérfogón, ami úgy munkálkodik, hogy véletlenül se essen kár a rágcsálóban, úgy átette magát, mintha a kutya mellé tettem volna ki a vacsoráját, sorban. Szóval senki nem akart rám törni, csak az egerünk adott életjelet. Ez mondjuk még mindig jobb, mint amikor hajnalban készül leesni közénk a padlásról.