Egy ideje már érzem azt a furcsa lazaságot, amit kereken öt évvel ezelőtt is, Pannával. Egyszer csak könnyebb lett minden, oly jé, hiszen a gyerekeim függetlenül tőlem is működnek. Pontosan emlékszem, gyerek bent játszott a szobájában, én meg, miután minden aktuális dolgomat megcsináltam, nekiláttam egy kávénak. És nem értettem, olyan irreális volt, aztán egész nap és másnap és aztán mindig. Egyszerre hatott az értelmes szó, nem húztuk egymás idegeit, vége lett annak a hosszú, darálós takonynak, hogy "gyere, nem, kérlek, tedd el, vedd fel, ülj le, maradj ott, nem tudom, nem kell, basszamegmárlegyencsend és hasonlók".
Szóval közvetlenül ezután, mert megijedtem a funkcióvesztéstől, pedig még bejárós melóm is volt, méghozzá király, szóval azt gondoltam, hogy túl békés minden, gyorsan teherbe kéne esni, olyan most, vagy soha meggondolásból. Egy hete András olyan lett, mint egy igazi kisfiú, vagyis biztosan volt átmenet, de én csak most csodálkoztam rá. "Nagygyerekesek" lettünk, működik mindenki, úgy látszik a bűvös határ a négy év. Nekem meg két gyerekre van bérletem, mert valahogy egyáltalán nem szeretnék teherbe esni. Sőt, minden kismamát erősen szánok, a babaszag pedig picit sem hat meg.
ps: a kakaójukat pedig holnap a fülükön keresztül töltöm beléjük, mert második reggel hagyják meg én meg megiszom és halálomon vagyok.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.