Amikor már mindent megbeszéltünk, de még nem engedjük el a pillanatot, meg egymást, a bor pirosra festi az arcunkat, a gondolat pedig lassabban mozdul, mint azt hinnénk, akkor ülünk az asztalnál, ujjunkkal ezredszerre írjuk le a az asztal fájának göcsörtjét, és szemlesütve mondjuk, hogy Tehát, hm, igen...Kimerítettük, kiforgattuk, kinyilvánítottuk, de nem megyünk még. Ilyen egy túlbeszélt hajnal.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.