A dolgaim alig fogynak, Andris pedig még betegállományban. A túlélésre játszunk. Nem nagyon van időm túlbonyolítani a kaja kérdést sem, így gyorsan ma rácáfoltam egy korábbi posztomra, miszerint varázsütésre konyhatündérré váltam. Este megkérdeztem a kölköket, hogy ma mit ennének. Panna tejbegrízt, no, az még megoldható, Andris babfőzeléket. Mondtam neki, hogy abból a babból nem fog olyan szívesen enni, amit én csinálok, de hajthatatlan volt. Gondoltam ok, én sosem csinálok ilyen bűzgeneráló dolgokat, nem mintha nem szeretném, Gy. emésztése azonban nem kultiválja. Szóval egyszerűsíteni akartam a főzést, hoppá, konzervbab, vörös, be a kosárba. Ebédidőben két cikk között, agy nélkül kilibbentem a konyhába, beborítva lábosba, liszt hozzá, só, aztán sanyi. Köcsög kaja lila lett. Sütöttem hozzá húst, majd tálaltam kissé feszengve Andrisnak. Ránézett döbbenten a tányérjára (ezt az arcot sosem felejtem el), majd rám, a szó nehezen esett ki a száján: Anya, ez lila. Rándítottam egyet a vállalom (ami egyelő a kuss, én így szoktammal), csak kóstold meg nyugodtan. És megkóstolta. Remek gyerek. Gondoltam lefényképezem és felteszem ide, de nem akarom összetörni a rólam alkotott képet...
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.