régen sokat szoktam gondolkodni, hogy vajon milyen is lesz a felnőtt élet és mindig valamilyen megállapodott, kimerevített képre gondoltam. Gyerekként nem nagy volt a világom tere, jól meghúzott határokon belül mozoghattam. Élénken él bennem a kép, amikor nagyanyám trafikja mögött, a kisváros naagy társasházának udvarán bringázom, mert ott lehetett. Róttam a köröket, valahogy mindig csak az őszre emlékszem ott, pedig hosszú nyarakat köröztem 200 nm-en bringával, szóval ősz volt és az izgalom a lehullott vadgesztenyék kerülgetése, meg összeszedése volt. A világ pedig beszűrődött, az igazi szocialista fodrászat, amiben nagyobb élet volt, mint most a nagykörúton bármilyen szalonban. A nők ott töltődtek, a furcsa búrák alatt, otthonkában, tényleg abban, csavarókkal és kerepelt a nyelvük. És az asszonylét az ilyen, gondoltam. Hogy ilyen felnőttnek lenni. Becsavarni a hajat, izgulni a gyerekért, megtervezni az ebédet, készülni a temetőbe koszorúval és korholni a férjet. Volt azon az udvaron egy igazi cigányputri is, a hátsó bódékban a legnagyobb hidegben a földön, vagy lehet, hogy vaskályhában tüzet rakva, földön pokrócon vagy tízen kuporogva éltek. Nagy volt az űr, de abba az udvarba belefért, kerülgetve a gesztenyét, beszívva a különböző ingereket, milyen a világ...kicsi...de mégis óriási.

Persze maga a trafik sem volt egy úri pláza, de az izgalmak központja mindenképpen. Képeslapok, virágos, babás, balatonos... bélyegek, újságok, donaldos rágó, csoki... A hátsó felében volt a WC, mellette vasvödör, a vizet a kútból hoztuk, olyan nyomós kék. Ezen tesómmal, mármint a vödrös verzión régóta vitatkozunk, de fixen így volt. Sztem.

Furcsa arra gondolni, hogy milyen volt arra gondolni, hogy milyen lesz felnőttnek lenni. Pont ugyan olyan vagyok, mint akkor. Arra gondolok, hogy milyen lesz felnőttnek lenni... Egyszer...