Vasmacs

Ülök a betűk fölött és nézem őket… El lehet-e felejteni írni, ezen járatom magam, hangosan, így válaszolnak rá. Dehogy..! Ezt mondja ő, aki sosem írt egyébként, én meg hirtelen arra gondolok, amikor bringázni felejtettem el tavaly. Csak így, egyszerűen… pedig ugye nem lehet, ezzel nyugtatott az asszisztens is, amikor belenyomta a fejembe az érzéstelenítőt. Csillagok… azok jöttek, pedig igazán sztoikusan feküdtem az asztalon, olyan minden mindegy alapon, valahol letettem a cselekvés kényszeréről. Hát igen, ritka az ilyen, elengedni a szálakat, hogy megtaláld a békét a sürgősségi lámpák nyugtató vakításában… Aztán beúszott a képbe egy borotva, jött a tű és a varratok előtt, hogy sterilen lehessen összerántani a fejem. De félrecsapta a kezet egy határozott mozdulat, hogy de kééérem! Mégis csak egy hölgy! Hölgy… ha tudtam volna, végig néztem volna magamon, hol is találom meg a hölgység maradandó csíráit. Pontosan térdig voltam véres, óriási foltokban és minden pontom, ami hajlott leverve a húsig.  Aztán, amikor már kiderült, hogy mégis csak nekem kell működnöm tovább, visszavéve a civilizáltságot, ültem a keszthelyi parkban. Luftballon, az voltam, egy zsibbadt, de mindenképpen felfújt lufi, akit kikötöttek a padhoz, nehogy elmenjen, de be se szálljon a tömegbe, mert megzavarja mások örömét. Félig voltam csak partiképes, egyik oldalamon egy fáradt fesztiválozó, a másikon pedig egy horrorfilmből kilépett áldozat. Takáts Tamás pocsolyába lépett, a falu szépei pedig elöl táncoltak a porban a színpad előtt, én meg néztem őket sztoikus békével,fejemen egy rohadt nagy lyukkal. És akkor, sok-sok spirituális könyv, irányított és kevésbé irányított meditációval a hátam mögött, jelen voltam, MOST. De persze mindegy volt, hirtelen végül elöntött az önsajnálat, így feltettem az íre a pontot, zokogtam és zokogtam, véresen, mocskosan, szakadtam a padon ülve, egyedül.

Valahogy aztán eljutottam újra a bringáig, persze hetekkel később csak. Reménytelen volt a dolog, a nyereg olyan magasnak tűnt, mintha egy toronyra kellett volna felegyensúlyoznom magam. Hát ez volt az igazi félelem, a nem is tudom mitől, talán attól, hogy megint megnyílik alattam a föld és elnyel és bármi megtörténhet bármikor és bárhol... De végül elindultam, láncról láncra haladva, hogy újra felfedezhessem az egyensúlyt, a lendületet, és a sebességet.

El lehet felejteni írni… Mint ahogyan azt is el tudtam felejteni, hogy ki vagyok igazán. Hogy a fontos dolgok leszűkültek, kártyákra, percekre, lépcsőfordulókra, hogy az öröm mást jelent, mint egyszer és hogy tudjam, hogy van az egy után kettő is még. De inkább megkeresem megint a betűk mögött a szavakat, a szavak mögött a mondatot és azok mögött a lényeget. Egyszer meg lesz megint. Biztosan…