Voltak korszakok, amikről mindig azt gondoltam, hogy megmaradnak, mert biztos ilyenek vagyunk, keressük az állandóságot. Ha visszagondolok, a babás, picigyerekes volt a legjobb, aztán jött az írós, darálós, szétesős írós, fűtős szétesős, gyár és mindegyiknek volt valami szerepe, értelme, még ha akkor, vagy talán még most sem értem igazán. Ma megkérdezte valaki, hogy meddig maradok a gyárban én meg csak pislogtam, mert eszembe sem jutott még, hogy most kellene tovább mennem, pedig hát tényleg benne van a pakliban, de olyan, mintha még csak most jöttem volna. Gondolkoztam, hogy miért is vagyok ott, amikor a széltől ösztönösen rettegek, és annyi minden szól ellene, de komolyan nem tudom megmondani. Valahol a szolgálat is benne van, mert arra rá kell jönnöm, hogy nekem fontos, minden szinten. Nem a kiszolgálás, bár azt is szeretem, még akkor is, ha a szabad lény bennem tiltakozik. Mindenhol kényelmetlen, ha kapok.Legálisan a kávé az, amit el tudok fogadni feszültség nélkül, a reggeli kávé, hogy valaki a kezem ügyébe tegye... na, az maga lenne a boldogság.
De mindegy is, korszakok biztosan jönnek és mennek, ezt kellene elfogadni, meg együtt folyni velük, ellenállás nélkül. És hogy mennyire azok leszünk, amiről beszélünk, Olga és Irina... Ültünk ma anyámmal este, én mogyoróztam a kanapén csíkos fegyencpizsiben, mondtam neki, hogy Mása... hozzak egy kis teát? Összenéztünk és annyira röhögtünk... hozzá tettem még, hogy ideje lenne betenni a nappaliba a szamovárt, és a legszebb, hogy körülnéztem, hova férne el. Csehov köztünk él... Tolszojjal együtt...
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.