Vasmacs

Újév. Azzal kezdődött, hogy egy laza fél kettes fekvés után háromnegyed nyolckor andrás kitapoggott a fürdőbe és okádott egyet. Majd még néhányat egészen fél 11-ig. Mit is mondhatnánk, miközben nagyon fókuszáltunk mindannyian, hogy az összes babonás baromságot betartsuk, mert az idei év, ennek most már basszameg tényleg jónak, de legalább nem rossznak kell lennie, szóval úgy indult ahogy, kicsit gondolkodtam, hogy lehet, mégis összekevertem a gyerekpezsgőt az áfonyás felnőttel, mert egy kicsit játszottam vele az itt a piros, hol a pirost, de végül teljes meggyőződéssel állíthatom, hogy nem itattam le a gyereket.... aztán stabilizáltuk magunkat, és olyan elhatározásokkal vagyok telve, hogy mostantól nem sírok például. Nem. Nem hagyom hogy fájjon.

Ezt persze olyan könnyű mondani, meg gondolni, feküdtem a kanapén és néztem és arra gondoltam, hogy olyan hideg van. Nem kint, hanem bent, erre rögtön elszégyeltem magam, néztem a kókadozó gyereket, aztán meg a másikat, beletúrtam magam a takaróba és a kispárnába és elhatároztam, hogy ez most jó lesz. A csodás gyerekek, a puha takaró és a virágos kispárna. Aztán, kicsit később, amikor levegőt vettem és csak kicsit fájt, arra a következtetésre jutottam, hogy hát igen...a baj ott kezdődik, hogy hiszek a mesékben...mindig, újra és újra, akár hány pofont kapok.

Az igazság az, hogy nagyon félek. És nem is attól, hogy éhenhalunk, szétesünk, mélyre kerülünk, csak egyszerűen attól, hogy mi lesz. Nem látom az irányt, csak azt, hogy mit nem akarok. De az, ha nem is sok, azért egy kicsi erővel eltölt, hogy nem akarom a régi dolgokat, csak ez most egy kurva mocsár, amiről nem tudom, hogy hol fog elnyelni, merre lépjek. 

Gy-t elegedtem. Mondhatom, hogy jószívvel, mert nem fáj, ha rágondolok. Tudok vele üvöltözni és veszekedni, de tudom szeretni is, távol, elvonatkoztatva magamtól. És hát igen, még mindig mindenkinek, mindenkiben hiszek. Volt, aki reményt adott, aztán minden a semmi lett. És ebbe is egy kicsit belehaltam, megint.

Sokat álmodom mostanában arról, hogy bolyongok. Csepelen, a gyárban, vagy ahol régen laktunk, de még a legrégebbi munkahelyemről is. És folyton keresek valakit, akit sosem találok meg, csak megyek utána, és sokszor tudom, hogy majdnem ott van, de mégsem érem el....  de lehet, hogy mindez csak üzenet arra, hogy ne menjek az után, ami nincs, ami nem lát engem, aminek nem létezem...

Azt hiszem, most már mindennek jónak kell lennie. Meg akarom látni az apró dolgokban is a szépet, mosolyogni szeretnék és megmozdulni legbelül. Nem csalódni. Nem várni és várni újra. Most én jövök.