Vasmacs

Vannak olyan dolgok, amikről egy ideig mindenki beszél. Fene tudja, hogy miért, hogy mennyivel szenzációsabb, bulvárabb két hegymászó története, mint egy koszovói katonáé, mert amikor megláttam a hírt, ahogy a fehér-kék hegyes képek mellett piciben megjelent a főcímen, rögtön arra gondoltam, hogy szegény kis katona, igazán rosszkor halt meg. Mert ha történetesen nem Erőssék napján, akkor egészen biztosan napokig főcímen lett volna, de persze mit bánja már ő. Sőt, mit bánják már ők.

Sokat gondolkodtam, hogy mennyire nem tudom megérteni és mégis, mennyire meg tudom érteni azt a tüzet, ami belülről hajt akár a halálba is. Palya Beát olvasva aztán rájöttem, hogy bennünk, nőkben az anyaság tüzét nem tudja túllobogni semmi. Nincs az a hegy, távolság, mélység, ami elszakíthatna attól, ahol a helyünk van, így csak néhány lépés távolságról tudom nézni a szenvedélyt. Még akkor is, ha arra gondolok, hogy már 3000 méternél úgy éreztem, hogy ott egyszerűen közelebb van Isten. Még akkor is, ha teljesen elhiszem, hogy ez baromság, mert Isten bennem van, sőt, én vagyok, meg te, és még akkor is, ha nem jelent semmit, hogy istent nagy ííível írod, vagy kicsivel, mert nem ettől borulsz a hit lábai elé. Akkor mitől, ezen gondolkodom, hogy igen, az lehet a válasz a szenvedélyre, hogy mindenki másban találja meg az alázatot. Van, akinek ehhez az égig érő hegyek kellenek, hogy kicsi legyen mellette és van, akinek az anyaság. Hogy legyen mihez felnőni. És van, akinek a szavak, ahogy gyöngyöt fűzünk belőle, vagy a hangok, de az alázat ott van, magától és ez visz előre. És ezt tényleg nem lehet kívülről megítélni, hallod, megÍTÉLNI, amit most teszünk, tocsogunk benne, hogy a rohadt életbe lehet két kisgyereket apa nélkül felnevelni, még akkor is, ha annak az emléknek az árnyéka nagyobb, mint egyébként. Dehát valahogy biztosan lesz. Mint ahogy az is biztos, hogy egyszer mindenki ott marad a maga hegyén, még ha nem is tűnik hegynek, hogy valahol máshol újra megtalálhassa az alázatot... újra és újra...