Ül a könyve fölött és igazi könnyekkel sír. Teljes az elkeseredés. Egyébként tudom már, hogy ez valami rituálé, az itthoni tanulásnál indul meg az egész, pont úgy, ahogy nekem régen, amikor anyámnak csak annyit kellett mondania nekem, hogy "szegény Vikike" és már zokogtam. Szóval sír, itthon pedig változó a fogadtatás. Én hol felrobbanok, hol gyógypedagógiai türelemmel pátyolgatom, hol meg röhögök. És ez az első osztály, ráadásul matek, amiből gyakorlatilag tévedhetetlen. Mi lesz vele felsőben? Ostorral verem majd, vagy rászokom a seduxenre.
Hogy kompenzáljak, vagyis hogy inkább ő kompenzáljon majd, megtanítottam kávét főzni. Mondtam neki, hogy reggel nyugodtan csinálhat egyet, ha már fent lesz, de én még nem. Örült a lehetőségnek, ideális. Ideális.
ps: gy-nél egyébként elszakadt a cérna... jó, hogy ő van mellette, mert nálam már egy órája elszakadt.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.