Azzal tisztában vagyok, hogy a szomszédaink alapvetően miket gondolnak rólunk. Hangosak vagyunk, sokszor enerváltak, mindent a kertben beszélünk ki, így az is eszembe jutott tegnap, hogy áthívom őket egy brainstormingra, az utolsó negyed év kielemzése végett. Mondják el a véleményüket, mert hát mindenről tudnak amúgy is, több szem többet lát.

Tegnap itt volt a három szomszéd kiskölyök, már önmagában az is bizalom, hogy átengedték őket. Amikor az anyukájuk átjött, hogy most már mennek, mert holnap korán kelnek, nagy boci szemekkel kérdeztem tőlük, hogy ugyan, minek? Elutaztok?? Néz rám vissza az a csendes asszony, hogy hát tudod, iskola.... Tényleg, nektek van? Egészen elcsodálkoztam. Nektek nincs? Már én is éreztem a zavart, hát nincs, mondtam, de azért rákérdeztem, hogy milyen nap van. Csütörtök, mondta a csaj, én meg akkorát káromkodtam, simán egész délután pénteket éltünk. Döbbenten hazacsodálkozták ők is magukat, én meg két dolgon rágódtam. Az egyik az, ha nem szól a szomszéd, simán nem megy a két gyerek intézményes keretek közé, a másik pedig az, hogy már teljesen biztosak benne a szomszédaink, hogy hülyék vagyunk, azt sem tudjuk milyen nap van. Ők meg azt nem, hogy mit szívhatunk...