Vasmacs

Először úgy voltam vele, hogy a panaszkodás helyett inkább dolgozom, úgy is van elég cucc előttem, de valahol ki kell sírnom magam. Ülök a kiskirálylány életemben, igazából minden szép és minden jó, csak a falak kezdenek rohadni, olyan szokványos dolgok miatt, amire egy házasember sem kapja fel a fejét, csak ha a saját küszöbén belül dúl a harc.

Ha tehetném, most nekivágnék Kenyának. Vagy akár Szibériának is, mindegy. Mostanában Vámos néhány gondolata jut az eszembe, amikor arról ír egy regényében, hogy az exe olyan semmiféle lett, idegesítő bútordarab, aki feloldódott a családban. Persze tudja ő, hogy magára hagyta a nőt, de azzal az átváltozott valakivel már nem tudott együtt élni, az ő hibájából a másik vesztére. Így megy ez. A nők sokat bírnak, néha eszembe jut, hogy örüljünk, hogy nekünk csak egy (már ha...) gazdasági válság jutott, az előttünk lévő generációk háborúkkal, meg mindenféle egyéb szarral küzdöttek, mit szóljak én, akinek csak annyi baja van, hogy egyedül érzi magát egy házasságban.

A blog halála, ha mindig csak jókról ír az ember, így bevallom, hogy nézem Gy. gitárját, ami most már megtestesíti az összes fajankó baromságát, amire sem időm, sem energiám, türelmem meg aztán pláne nincs. Felaprítanám legszívesebben, csapkodnám, mint Hendrix a színpadon, mert igen, házisárkány lettem, aki előszőr emelt hangon próbálja felhívni a figyelmet magára, aztán kiabálva, végül teljesen hülyén és irracionálisan. És arra gondolok, ha majd a színpadon állnak decemberben, az összes többi Tom Scavoval, akik belülről döngetik azt a lassan bezárt kaput, hogy vajon ki fogja hátbaveregetni őket. Bravó!! Emberfeletti teljesítmény volt ez, megtanulni gitározni, dobolni, cintányérozni ilyen rövid idő alatt. És a család? Aztán hozzám lépnek és az én hátam veregetik tovább.

De mindegy is, a nőknek ezeken az önmegvalósító dolgokon tovább kell lépniük, mert túlélő fajták. Majd keresek én is egy hobbit, makramézom, eljárok valami nőegyletbe, feltéve, ha lesz rá időm. Mert hát dunnyuska jelmezben járkálok a pincébe fűteni, ezek a köcsög lángok meg olyanok, mint a mindent felzabáló kisgömbőc, bármit dobok bele, felzabálja, hogy aztán újra, meg újra mehessek. És ez a rohadt kazánozás is röhejes már kívülről, pedig együtt határoztuk el, hogy kipróbáljuk, csak hát így esett. Mert hát fűts gázzal, egyszerű ezt mondani, én meg azért sem, mert az elhatározás és a konok fejek. Arra gondoltam a szülőin, amikor a lemosthatatlan szenet néztem a kezemen, hogy úgy kell nekem. Csak olyan dolgokba kellene belefognom, amiket egyedül is véghez tudok vinni. Elvégre minden megy egyedül és miért nem jut eszembe házasságunk hajnalán gyakra hangoztatott mondat, mármint nem én hangoztattam, hogy csak azt csináljuk együtt, ami jó. Hát egyre több a nemjó, de valakinek csinálnia kell. 

Talán ezért kopott ki mellőlem mindenki, mert az összes barátom otthon gyűri ugyan ezt a  szart. A bárgyú vigyorú férfiak mellett, akik csak csodálkozva nézik az ámokfutást otthon, hogy mi lett abból a nőből, akit elvettek feleségül. 

Szóval hobbit keresek, azt hiszen 11 és éjfél között, az a sáv még szabad. Talán én is megtanulok gitározni, vagy elkezdek teniszezni. Esetleg keresek egy szeretőt, aki mellett nagyokat alhatok a megadott idősávban, mert másra nem futná az energiából. Végül aztán maradok így, dunnyuskán, ősmagyarként, háborogva, mindent megcsinálva, csalódottan, szenesen, lisztesen, feszkósan, belekeseredve. Inkább írok, az az én hobbim úgy is, még jó, hogy fizetnek érte. És hogy olyan csendes. Senkit sem zavar.