Van abban valami perverz, hogy a munkára fordítható 15 csendes percet is blogolással töltöm, hiába, van izgalom az életemben. Muhaha. Gy. fél lábbal henyél az ágyban, roppant büszke a gipszére, kíváncsi vagyok, hogy egy hét múlva is ennyire lelkes lesz-e. Majd, amikor jön a rehab rész és még mindig nem tudja a pedált tekerni, na akkor... Egyébként mondtam neki, hogy milyen szerencse, hogy az elmúlt évtizedben mindig a jobb lábát töri szét, mert így van egy tök szar és egy tök jó belőle. Panna nézte valamelyik nap a közeledő (érts araszolót) apját mankókkal, és mondta, hogy mennyire furcsa így látni. Hümmögtem, de eszembe jutott, hogy tíz éve a heregolyójáig volt begipszelve, pont ilyenkor, mert meleg volt emlékszem és már nagyon terhes voltam. És olyan ismerős volt a jégzselés zacskó, az éjszakai szenvedős forgolódás és nyűglődés, szoval deja vu-m volt és van. És már csak azon gondolkodom, hogy mekkora luxus felnőttként ökörségekkel szétcsapni magunkat, motorral ropira törni a térdünket, vagy szikláról lezuhanni és a falnak csapódni...
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.