Vasmacs

Az elektronikus köldökzsinór nélkül ma bebizonyosodott, hogy végünk van. Bajára mentem, reggel még egyeztettünk Gy-vel, hogy ki hozza haza a gyerekeket, a történet ezen része homályba vész. Az odafele úttal semmi gond nem volt, kicseleztem a telefonom navigációját, így az M6-osról viszonlag gyorsan a célhelyre értünk. Mondván, milyen jó időt futottunk, az interjú után a fotós csajjal nem is siettünk annyira, mert hát négy még olyan messze van neki, nekem meg ugye mindegy, mert a kölykök apai ellátást kapnak majd. Aztán hazafelé csak beszéltünk, én meg követtem a rohadék GPS-t, aki nem tudta, hogy van M6-os, s hogy a régi 51-es úton zötyögünk gyakorlatilag szinte ugyan olyan távolságra Budapesttől, csak nagyon sokára vettük észre. Mire észbe kaptunk, lemerült a telefonom, térkép nélkül pedig csak a táblákat lestük. És jöttünk és jöttünk, az idő fogyott, de végül pestre értünk, azaz valahová Budafokra, a legkisebb utcákba, nem tudni hogyan. Gondoltam megnézem, hogy kaptam-é valami üzenetet, volt egy rossz előérzetem Gy. felé, ezért csiholtam annyi tüzet a telcsimbe, hogy meglestem az üzeneteket. Bingó. Gy-nek esze ágában sem volt a kölykökért menni, de azért rámkérdezett smsben, hogy én ugye megyek. Aztán a telefonom pittyent hármat, kikapcs. Természetesen a saját számomon kívül semmit sem tudtam, így a fotós csaj telcsijéről csak magamat hívhattam volna, hogy menjek el a gyerekekért, vagy a táskámban található névjegykártyák egyikéről valakit, doktor izét, vagy médiaguru bigyót kérhettem volna meg. Pánik. El vagyok tévedve, a kutyát sem tudom felhívni, kész. Végül mindenki hazakerült. Ma este telefonszámokat tanulok...