Vasmacs

Valami csoda folytán hónapok óta először úgy érzem, hogy van élet a különböző gyulladások után. Mivel a blog kezd a saját nyugger feltámadásommal, vagy annak a hiányával tele lenni, nem is nagyon volt mostanában kedvem felé szagolni. Most is csak azért, mert hirtelen szabad óráim lettek. Anyám a tesómnál, Panna a könyvébe mélyedve, Gy. pedig ellopta Bundit egy rokonához, akit mivel évek óta nem láttak, lassan azt hiszem, hogy ott is alszanak. Még néhány perc és szégyenszemre bevágom magam a kocsiba és utánuk megyek.

Szóval most, hogy jobban vagyok, feltámadt bennem az élet utáni vágy, legfőképpen a kaja iránt, szóval kezdem megérteni, hogy a mostani fogyás baromira nem fog kitartani a bikini szezonig. Vagy a bikiniszezonig. Shit! Mozogni azonban még nem tudok, a porszívózás is szégyenszemre befullaszt.

Az újévet egyébként baráti körben köszöntöttük, kezemben egy sópipával, a gyerekeket valahonnan a függönyről kellett hazaindulva levadászni, de kiváló volt, hogy évek óta először nem másnappal ünnepeltem elsejét. Persze remélem, hogy ez nem azt jelenti, hogy idén nem is leszek másnapos, mert most dőlök a villámba, a 28-i összecsapás emlékét ugyanis hamar fel kell eleveníteni. Pont.

Újévi fogadalmam nincs, legyen egészség és térerő, és persze mondhatnám azt is, hogy ne legyen semmi izgalom, mert úgy jó minden, de most úgy érzem, hogy legyen, lássunk sokat a világból, mert minél nagyobb falatot harapok az angol nyelvből, annál jobban érzem, hogy olyan keveset látunk és érzünk belőle itt az isten háta megett, amin még ice-t is jókat röhög...