Sosem gondoltam volna, hogy van valóság alapja annak, hogy a túlterheltség rendes betegséget okoz. Mindig úgy voltam vele, hogy amibe nem halunk meg az megerősit, most viszont megtanultam azt is, hogy néha azért némi szünetet be kell iktatni.
Szept vége óta 3 napom volt szabad, tényleg dolgoztam az összes többi napon, tehát hétvégén is. Persze nem árkot ások, csak éppen sosem eresztek le, szóval most iszom a levét. Míg családom többi tagja egy tartós köhögéssel túltette magát ezen az egész szutykon, addig én negyedik napja fekszem lázasan, algoflextől algoflexig élek, köhögök és mindenem fáj. Tegnap még ügyeleten is voltam- persze már ismerem a járást- mert nem ment le a lázam, szóval beparáztam, hogy tuti tüdőgyulladásom van. Persz nincs, de még ma is lázasan keltem, most tombol bennem a lázcsillapító, hogy a mai adagomat is megírhassam, mert centire ki vagyok dec. végéig számolva. Szóval tele a tököm, meg mindenem. Soha nem vállalom magam túl, januártól meg nézek majd a nagy nihilbe...
Gy. egyébként igazán igyekszik, csak sokszor nem tudja, hogy hogyan. Pénteken éppen a lázcsillapítóért mentem kétrét ki a konyhába, amikor ünnepélyesen megállt előtte: Hétvégén lesz két órád, amikor oda mész, ahová csak akarsz! Akkor kicsit meginogtam és megkérdeztem, hogy esetleg az asztalig, de nem biztos...
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.